26. Láthatási jog
Mikor már ügyvédje is kezdett hajlani arra, hogy a gyámhatóságon keresztül kerestessék, megcsörrent a telefonja. Egykori középiskolás osztálytársa, Balogh Zsuzsa kereste, ki Kolozsváron élt.
— Szia, Veronika! Megszületett az első unokám! Kisfiú! Szilárdnak hívják, négy kilóval született! Jaj, ha tudnád, milyen aranyos! — áradozott. — Képzeld, kivel találkoztam a szülészeten. A menyeddel! Fiadék mikor költöztek Kolozsvárra?
— Nem költöztek. Sajnos menyem elhagyta Csabát. Szinte egy hónapja teszem tűvé az országot érte. Látni szeretném az unokámat… — kezdte fojtogatni a sírás. — Már épp fel akartam jelenteni a gyámhatóságon — mesélte el a kálváriáját. — Leköteleznél, ha meg tudnád szerezni a címét. Nem tőle személyesen…
— Bízd rám! Egy ügyész, ha nyugdíjas is már, még meg tud mozgatni néhány madzagot — idézett egy román szólásmondást.
Épp Enyedi Gabi járt nála látogatóban, már Csabát is hazaengedték a kórházból, amikor este hívta is Zsuzsa: — Detunata utca 3. első emelet 24. Egy garzon tömbház. Telefon nincs a lakásban.
— Ezt hogyan sikerült?
— A személyzeti osztály főnökének egyszer került egy kis vaj a fejére, én pedig elnéző voltam vele…
— Megvan! Megvan a cím! Megtaláltam! — újságolta kitörő örömmel, miután letette a kagylót. — Holnap utazom Kolozsvárra, és…
— Anyuka, ez az ötlet nem lesz jó! — szólt közbe Csaba. — Az utóbbi időben nem tudtatok két szót váltani anélkül, hogy össze ne vesszetek! Enikő, ha meglát, csakazértis…
— A fiadnak igazat kell adnom — támogatta Gabi is az álláspontot. — Túlságosan főnek benned az indulatok egy békés megegyezéshez, ha Ünige érdekében egy bírósági tárgyalást el akartok kerülni. Ha arra kerül a sor, az Csabának se használna…
Veronikának el kellett ismernie, van valami abban, amit barátnője mond, de…
— Jogom van látni az unokámat!
— Te is felutazol Kolozsvárra, Csaba elhozza a kislányt, és találkozol vele… — próbálta Gabi csitítani.
— Őt mindig úgy fonta ujja köré, amiként akarta. Egyébként az után a dulakodás után szerinted mennyivel jobb, ha ő megy oda? Az, ahogyan megtöltötte a várost hazugságaival, azt igazolja, ez a nő bármire képes. A fiam jobban megsérült — a kezét be kellett gipszelni…
— Anyuka, legalább hallgass! — vágott a szavába Csaba. — Meg akartam ütni! Ököllel akartam az arcába csapni… Én megyek oda. Egyedül. Nélküled! Ha Enikő meglát elvből nemet fog mondani. Akkor hívhatjuk a rendőrséget… Ezt akarjuk elkerülni, nem?
Veronikát mellbe vágta az erélyes hangnem. Fia még sohase beszélt így vele. Néhány másodpercbe telt, amíg magához tért.
— Nem engedhetlek oda egyedül! És ha elszabadulnak az indulatok? És ha az arcodba vágja az ajtót? Akkor utána mit teszel? — remegett a szája széle, mert nem merte kimondani nagy félelmét. „Futsz a kocsmába?”
Nem is kellett. Csaba olvasott édesanyja gondolataiban. Halálos csend ereszkedett a szobára. Végül Enyedi Gabinak jött meg a hangja.
— Kérdezzük ki az ügyvéd véleményét is. Jó tudni a pontos jogi hátteret, hiszen a kérés megtagadása esetén arra kell hivatkozni. Eddig végig a családi erőszak elkerülése volt a fő téma.
Ez hatott. Sajnos Kovács Károly rossz hírekkel szolgált.
— Elnézést, ha eddig nem fogalmaztam elég világosan. Azért szorgalmaztam a láthatás problémájában a peren kívüli megegyezést, mert a román törvények nagyon igazságtalanok az elvált vagy a gyermektől különélő apával szemben. Kötelessége gyermektartást fizetni, de csak láthatási, nem kapcsolattartási joga van, mint például Magyarországon. Menyedet kötelezni csak arra lehet, hogy fiad az anya lakásán együtt lehessen vele, nem arra, hogy el is hozhassa, vagy netán elvigye szabadságra. Ilyen megegyezések, ugyan születtek eddig is bíróságon, de csak kölcsönös megegyezéssel. Ha válásra kerül a sor, a román joggyakorlat értelmében előre borítékolható a döntés, Ünigét az anyjának ítélik. Csak kivételesen súlyos esetekben, amikor az anya alkoholista, agresszív, bűnöző vagy nem beszámítható, akkor ítélik az apának. S még rosszabb, a nagyszülőnek láthatási joga sincs. Ha pereskednek ennek biztosításáért, elveszítik, ahogyan sok ilyen esetben vesztettek már a nagyszülők. Nincs törvénycikkely, amely alapján ez megítélhető lenne. Felháborító, de így van. Tudok olyan esetről, amikor a gyermeket gyakorlatilag az anyai nagyszülők nevelték. Az anya halála után az apa megtagadta az anyai nagyszülőknek a láthatást. A láthatásért indított pert a nagyszülők elvesztették. Egy 1989-es ENSZ-határozat óta forr a dolog itt Romániában is, sokan szorgalmazzák a gyermekjogi törvény módosítását, de erre még várni kell. Ezért lenne jó békésen kiegyezni. A bíróság, ha arra kerül a sor, csak elismeri.
Egyértelmű, Csabának kell odamennie. De miként? Végül Gabi felajánlotta, elviszik ketten férjével őket, nekik van autójuk. Sándor kíséri fel, de megáll kinn a lépcsőfeljáróban, nem megy be az emeleti folyósóra. Legyen kéznél, ha valami történik, az asszonyok az autóban maradnak a tömbház előtti parkolóban. Ha Csaba sikerrel jár, elhozza Ünigét, és akkor hárman elmennek valahova, az ígért órára pedig visszahozzák.
A terv jónak tűnt, Kovács Károly is rábólintott. Ő sem találta szerencsésnek elkísérni Csabát. Annak csak akkor lenne értelme, ha nyomást kell gyakorolni Enikőre, ha nem hajlandó egyezkedni. Addig a jelenléte csak árthat. Enyediék barátok, nem a törvény emberei.
Csaba hiába játszotta maga előtt százszor a találka lehetséges forgatókönyveit, elszorult szívvel nyomta meg a 24-es lakás csengőjét. Nagy a tét. Vagy sikerül, vagy…
Enikőt zaklatott hangulatban érte a csengetés. Annak a hivatalos levélnek elolvasásához, amelyet aznap vett ki a postaládából, mióta a munkából hazaért, Ünige nem hagyott neki öt nyugodt percet. Csak átfutni tudta, és feldobni a kalaptartóba, nehogy kislánya érdeklődését felkeltse. Azelőtt este csaptak át feje fölött a hullámok. Bármennyire is hadiállapotban állt anyósával, támasz volt számára, és otthon pedig Csaba még kissé illuminált állapotban is le tudta foglalni a kis örökmozgót, akinek soha be nem állt a szája. Hihetetlen bár, de az éles családi viták is képesek űrt hagyni egy asszony életében, és a Brassóból való távozásuk után rászakadt csönd is nyomasztotta. Hiányoztak barátnői, Lilla, Geta és a többiek is. Új kolléganői kedvesen fogadták, de nem tudták pótolni, amit elveszített. Amúgy természetéből adódóan is, nehezen nyílt meg az őt marcangoló családi üggyel kapcsolatban. Szokása szerint visszavonult, s ezen igényét munkatársai tiszteletben tartották. Azt tudták róla, hogy családi erőszak áldozata, de ha nem akart mesélni, hát nem erőltették.
Tegnapig ugyan még minden erejével feledtetni próbálta kislányával az elhagyott otthont, barátokat, és önmagának akarta bizonyítani, képes megállni a helyét egyedülálló szülőként. A magára erőltetett nyugalom, és megértő viselkedés keserű cseppjei azelőtt való este töltötték színültig a tűrőképessége poharát. Egy gyermek legnagyobb bűne a szülői bűntudat. Mivel megbukott maga, és azt hitte gyermeke előtt is, ez édesanyja ellene való kirohanásait, gyermekkora keserű pillanatait jutatta eszébe. Jobb híján, más bűnbakot nem talált, mint az egyetlen személyt, aki mellette maradt e nagy elhagyatottságban: Ünigét. Pszichológiai törvényszerűség, a kis delikvens legapróbb és legjelentéktelenebb tette jelentette ama kritikus cseppet… Este elszabadult a pokol, melynek következményeként egyikük sem aludt. Holt fáradt volt a munkában, másra sem tudott gondolni, mint az esti jelenetre. Azzal a szándékkal ért haza, hogy jóvátegye esti kirohanását, de megtalálta azt a levelet. Két tűz közé került. A rajta csüngő, szeretetre vágyó kislány végül ismét felcitálta idegeit, pedig csak a hivatalos levél tartalmáért nyugtalankodott.
Valahogy sikerült megőriznie önuralmát, és nem vádaskodott, hanem a kialvatlansággal érvelve délutáni alvásra küldte. Ekkora gyermeknek még szüksége van rá. Őt is meglepte, amikor Ünige nemcsak szót fogadott, hanem el is aludt, mintha ezzel próbálta volna visszavásárolni az elvesztett anyai szeretetet, melyért való aggodalmában nem tudott elaludni éjjel sem. Lelkecskéje mélyén ott ült a rettegés, ha elalszik, édesanyja is elhagyja. Hiszen ő rossz kislány… Most talán a kialvatlanság követelte jogait legyőzve az ősi félelmet is?
Enikő bűntudatosan csukta be a szoba ajtaját, azzal a szándékkal, hogy végre nyugodtan áttanulmányozhatja a levelet. Még egyszer átfutotta, majd alaposan kezdett hozzá, mindegyik mondatot megrágva. Ám megszólalt a csengő. Ingerülten dobta vissza a kalaptartóba, majd rántotta fel az ajtót. Ki zavarhatja, hiszen felébreszti Enikőt! Csaba állt az ajtóban. Nem hozott bűntudat-rózsacsokrot. Hol ránézett, hol lesütötte a szemét, látszott rajta, valami fojtogatja torkát, nem bír megszólalni. Egy ideig hallgattak.
— Mit akarsz? — förmedt rá végül, miután szemrevételezte egy pillanatra a gipszet a kezén.
— Gyertek haza… — eredt meg a férfi könnye. — Nagyon hiányoztok… Nem tudok nélkületek élni. Szeretlek… — akadozott a hangja. — Tudom, megbocsáthatatlan hibát követtem el… — folytatta hosszabb szünet után.
— Ne fáradj! Elegem van az ígéreteidből! — elégelte meg. — Abból kaptam eleget. Betartott szót annál kevésbé. Nem tudok megbízni benned. Eljátszottad. Örökre — sóhajtott egy nagyot, de lerítt róla, hatalmas csata dúl benne. Csaba szíve megdobbant, hátha van egy kis remény.
— Gyertek vissza… — fogta a férfi, ha lehet még könyörgőbbre a hangját. — Haza… Ünigének is jobb ott, van saját szobája — próbált az anyai gyengeségre hatni —, mint ezen a nyomortanyán. Csak egy utolsó esélyért esedezek, még egyszer bizonyíthassak… Ígérem, nem fogsz ezúttal csalódni. Mindaz, amit tettem megbocsáthatatlan. Viszont rádöbbentem, így nem mehet tovább…
— Én abba a házba nem megyek vissza…
— Azóta egy kortyot sem ittam… Hétfőn bevonulok elvonókúrára. Pszichoterápiára is fogok járni, nehogy még egyszer úrrá legyen rajtam az indulat… Jó apa és férj leszek… Megpróbálom… Kérlek, egy utolsó esélyt! Egy legutolsót… — kezdett gyöngyözni a homloka, és remegni a könyörgésre összetett keze. A visszautasítás, a kétségbeesés aktivizálta benne a vágyat arra, ami számára a szeretet pótlékát jelentette az utóbbi időben. Ez némileg magához térítette Enikőt. Felcsendült fülében a ma reggeli telefonbeszélgetés Getával „Előbb-utóbb megjelenik majd, egy utolsó esélyért könyörögve. A szándéka őszinte lesz, de ő már nem ura ígéreteinek. Nehogy bedőlj neki! Ha magadra nem gondolsz, hát gondolj kislányodra. Azt akarod, a fiam sorsára jusson?” Pedig már-már gyengült ellenállása… Végül sikerült megkeményítenie szívét.
— Nem. Nézz a tükörbe, nem vagy ura szavaidnak. Az alkohol nagyobb úr tenálad. Nem kockáztatok, főleg Ünige miatt nem. Amíg alkoholista vagy, nincs miről beszélnünk.
— Kigyógyulok. Megyek elvonókúrára — kezdett bele ismét az ígérgetésbe, de Enikő tekintete belé fagyasztotta a szót. „Talán jobb lenne, ha kiabálna, mintsem ezzel a jeges tekintettel nézzen, mert megfagyaszt bármilyen reményt” — gondolta. — Legalább őt engedd látnom… — ereszkedett térdre a férfi. — Őt nem bántottam. Tudod jól, sosem tenném… Csak egy órára. Egy félre… Egy elvált apa is láthatja gyermekét…
— Alszik… — keresett Enikő kétségbeesetten kifogást, de már-már beleegyezett. A benne dúló csata arra késztette, ösztönösen pillantson a kalaptartóban fekvő irat felé, ám az esdeklést nem bírta nézni. — Állj fel! — lett úrrá rajta az undor a megalázkodó férfi látványára, s hogy szabaduljon tőle, azt mondta neki: — Egy órára, nem több, bár… — nézett újra a kalaptartó irányába, mintha az a levél figyelmeztetni akarná valamire. Majd újra hallani vélte Geta óva intő hangját.
Ám az esdeklő, térdelő férfi feje fölött megpillantotta a folyosóajtó ablakán keresztül a mögötte álldogáló alakot. Felismerte. Megkondult benne a vészharang.
— Enyedi Sándor bácsi mit keres itt? És miért bújt el? — kérdezett rá. Csaba habozásától összeállt benne a kép. — Ő hozott ide autóval? Anyád is itt van, ugye? Most is ő rángat madzagon! Á, ne ígérgess itt nekem! Nem fogsz soha megváltozni! — Majd hirtelen támadóvá vált a hangja. Eszébe jutottak a férfi szavai, amikor kosarat akart adni neki: — Neem, te el akarod vinni! Elmész a végsőkig, mi? Nem, nem adom a kezedre! Nem fogod elrabolni!
— Jogom van látni! — próbált felállni Csaba, hogy szemtől szembe állva harciasabb pózt vegyen fel. Térde nehezen engedelmeskedett, de végül sikerült egy magasságba kerülnie feleségével. — A törvény…
— Törvény? Itt a törvény! — kapta le Enikő a levelet a kalaptartóból. — Ha rendőrt hívsz, megmutatom neki ezt! Tudsz olvasni? — egyenesítette ki férje előtt a hivatalos levelet. — Nem kaptál még másolatot róla? Nekem ma jött meg, a Kolozs megyei gyámhatóság állította ki. — Csaba utána nyúlt, de elkapta előle. — Nem adom oda, mert még összetéped! A kezemből elolvashatod! Segítsek? „… ideiglenesen, egy későbbi bírósági határozat időpontjáig Hosszúmezei Ünigét anyja, Hosszúmezei Enikő kizárólagos felügyelete alá helyezi. Apjának Hosszúmezei Csabának felfüggeszti láthatási jogát, mivel az apa erőszakos magatartása és alkoholizmusa miatt veszélyezteti a gyermek fizikai és szellemi épségét, mindaddig, amíg egy illetékes bíróság másképpen nem dönt. Ajánljuk, a tiltást ne oldják fel, amíg az apa sikeres elvonókúrán nem vesz részt…” Ehhez tartsd magad! Ha nem tetszik, hívjál rendőrt! Le is út, fel is út! S meg ne lássalak a közelemben, mert én fogom idehívni! — fejezte be mondanivalóját, és becsapta a férfi orra előtt az ajtót.
Csaba már nem látta a becsapódó ajtó mögött, melyben azonnal elfordult a kulcs is, hogy felesége halálsápadtan huppant az előszobában a kisszékre. Nemsokára megjelent Ünige is, aki felébredt a zajra. Az ajtónyitás hangjára Enikőnek utolsó erőfeszítéssel sikerült lenyelnie feltoluló könnyeit, amelyek épp áradatként próbáltak a szabadba kerülni.
— Apu hangját hallottam… — magyarázkodott sírós hangon. — Hol van?
— Elment… — küszködött édesanyja arcát kezébe temetve feltoluló érzelmeivel.
— Miért? — hallotta ismét kislánya kétségbeesett hangját.
— Menj, feküdj vissza, és aludd ki magad… Az éjjel sem aludtál… — próbált barátságos-vigasztaló hangot megütni. Miként magyarázza el a hétéves kislánynak[1] a láthatási jog hátulütőit? Ha felnyitja Pandóra szelencéjét, záporozni fognak a gyermeki kérdések, melyekre nem tud majd válaszolni, s nem is volt abban a hangulatban. — Majd máskor megbeszéljük — tett a Csabáéhoz hasonló ígéretet. Mivel lefoglalta saját érzelmi drámája, nem vette észre mi játszódik le bűntudatos gyermeke lelkében, kinek a száját hangtalanul hagyta el egyetlen mondat:
— Mivel rossz voltam, nem akar látni?
Megadóan ment vissza az ágyba, és ezt soha többé nem hozta szóba. Ha nem is aludt el, estig nem kelt fel, Anyut nehogy felbosszantsa. Nehogy őt is elveszítse…
[1] Romániában hét éves kor az iskolakezdés ideje. Egy időre itt is bevezették a hatéves kezdést, de a rendszerváltás után ismét visszaálltak a hétéves kezdésre, pontosabban nem kötelezik a hatéves kezdést.
