Nekeresdországban élt egyszer egy furfangos ember, aki elhatározta, hogy megtréfálja a gazdag szomszédját.
Fogta a talicskáját, és egy nagy zsákot megtöltött frissen kaszált fűvel. Kitolta az utcára és le–föl tologatta a szomszédja előtt.
— Mit tol a talicskájában, szomszéd? — kérdezte kíváncsian a gazdag ember, aki nemcsak gazdag, de igen irigy is volt.
— Gyűjtöttem egy kis napsugarat, és el szeretném adni. Tudja, jól jön majd a hideg, téli napokon. Nézze csak, hogy megtömtem ezt a zsákot! Több már nem is férne bele.
— Belekukkanthatok?
— Jaj, azt nem lehet, mert, ha kinyitom a zsák száját, akkor elszökik a napsugár, és oda a rengeteg munka. Ellenben szagolja meg a zsákot, érződik rajta a Nap illata.
A gazdag ember az orrát erősen a zsákhoz nyomta, és megérezte a frissen vágott fű illatát.
— Tényleg ilyen a Nap illata — helyeselt a gazdag ember, nem merte bevallani, hogy csak a fű illatát érzi. Félt, hogy akkor a szomszédja azt hiszi, hogy még azt sem tudja, milyen illatfelhő terjeng a Nap körül. Kis idő elteltével újra megszólalt:
— Szívesen megvenném. Mennyi az ára?
A talicskás ember hosszasan gondolkodott. Úgy tett, mintha számolgatná, mennyit kérjen. Végül nagy nehezen kinyögte:
— Nem lenne szép tőlem, ha szomszédomtól pénzt kérnék ilyesmiért, amint azt sem tehetem meg, hogy ingyen elajándékozom. Megszidna az asszony, ha este pénz nélkül térnék haza. De hogy lássa, kedves szomszéd, kivel van dolga, megtanítom, hogyan kell napsugarat gyűjteni.
— Megtenné? Nagyon hálás lennék érte. Kérem, vezessen be e tudomány rejtelmeibe! — örvendezett a gazdag ember.
— Nem nagy ügy. Holnap kora reggel menjen ki egy szál alsógatyában a mezőre! Vigyen magával egy jókora, sűrű szövésű zsákot, álljon fél lábra, és várja meg, míg felkel a Nap. Amikor az első napsugár megjelenik a közeli hegytetőn, kezdjen el futni feléje, és kiabálja hangosan: „Úgyis elkaplak! Úgyis elkaplak!” Figyelmeztetem, el ne felejtse magával vinni a zsákot, mert amikor a napsugarak meghallják, mit kiabál, nevetni kezdenek. Ilyenkor lehet könnyen elkapdosni és zsákba tuszkolni őket.
A gazdag ember a tenyerét dörzsölte, és már előre örült, hogy mennyi szépen csillogó aranytallért fog bezsebelni a zsákba gyűjtött napsugarakért. Ezért másnap hajnalban, ahogyan a szomszédja mondta neki, alsógatyában, fél lábon állva várta a napfelkeltét. Amikor az első napsugár megjelent a közeli hegy ormán, elkezdett futni, és hangosan kiabálta: „Úgyis elkaplak! Úgyis elkaplak!”
A földművesek már kora reggel kimennek a mezőre dolgozni, és csodálkozva látták, hogy a gazdag ember alsógatyában rohangál föl-le. Amint kissé magukhoz tértek, hangosan nevetni kezdtek, és így biztatták a félnótást:
— Siess, kapd el! Nézd, ott szalad a napsugár!
A rászedett gazdag ember megszégyenülten elsomfordált, örökre elment a kedve a napsugárgyűjtéstől. Sőt, annyira megutálta a napfényt, hogy attól kezdve még nappal is bezsaluzta háza ablakait.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
