Nekem már igazán könnyű dolgom van, hisz előttem két remek hangulatjelentés is született toronytársaim tollából a november tizenhatodikai őszi találkozóról. Így én csak kimunkálom azon részeket, melyek a távollévők előtt eddig homályban maradtak.
Elsőként Csillag Endre kedves földim költői kérdéséhez nyújtok némi adalékot, mely imígyen szólt: „Csak tudnám, vajh’ kiről mintázta az arcát a föstő?!” Találkozónk helyszíne, az Alpár Ignác által tervezett, eklektikus stílusban épített megyeháza láttán, Fitó Icus és Kovács Ilonunk bizonyosan sűrűn kattogtatta volna fényképezőgépét. Az épület és belső terei tekintélyt parancsolóan magasodtak az érkezők feje fölé, s a hatalmas díszterem, mely eredetileg Verán József épületszobrász, Scholtz Róbert festő és Hayek Kálmán márványművész keze nyomát őrizte — komolyan és várakozóan figyelte a belépő torony- és nem torony tagokat.
Legelőször én is Kisslaki Laciba botlottam az épület előtt, aki széles gesztusokkal magyarázott Verő Laci özvegyének, Lénának, ujjai között az elmaradhatatlan cigarettájával. Örömmel ugrott érkező csoportunk — Zsó, Vajk, Attila — nyakába, s el sem engedte mindaddig, amíg néhány fotót ki nem provokált a nyírségi lemenő nap fényében. Háziasszonyunk, Szikora Zsó tüsténkedéséből láttam, itt valami meglepi készül — már „hangoltak” az énekesek és a gitáros. A kamera is megtalálta helyét (bár a két széksor között többször került veszélybe a kirobogó előadók miatt), a terem végében kóstolgatni valók kerültek az asztalokra. Lassan „berepültek” a Dunán, Tiszán s a határon túlról érkező madárkák is, és hogy Radnó Gyurit idézzem: „Majd kortalan fecskéktől, pacsirtáktól, de még Turul madártól is zengett a terem sorban.”
Zsó és kórusának szép műsora lazította a hangulatot és a felolvasásra készülő, papírlapjaikat szorongató-lapozgató előadók feszültségét. Főszerkesztőnk a tőle megszokott, ügyesen zanzásított köszöntőjével át is adta a terepet Csillag Endrének, aki vidám, aktuális Regisztráció című írásával jól indított. A műsortervnek megfelelően járultunk az „oltár” elé, s amit Endre is jelzett a beszámolójában, a Pantheon lakóinak írásait tolmácsolva, valóban egy kissé szomorúan emelkedett ünnepélyességűvé vált az est. Akkor nem is érzékeltem ezt, illetve ráfogtam a díszterem falain sorakozó, nagyszerű elődöket ábrázoló festmények kisugárzására.
Mindenki készült, felkészült — aki tagadta ezt, az piszok tehetséges, mert nem „lógott ki a lóláb”. Minden előadó kétszer-háromszor is megcsillantotta tehetségét a közönség előtt, feltéve, ha intim közelségbe került a mikrofonnal, egyébként a szájról olvasás tudományát kellett bevetniük a hallgatóknak a terem visszhangjának ellensúlyozására.
Nekem Kislaki Laci írása okozott kellemes meglepetést, melyben a vallástörténetet ötvözte a tőle várt és profi módon tolmácsolt humorral. Thököly Vajk, Nyíregyházán élő barátja kíséretével előadott Bújdosóját szerettem volna visszatapsolni, annyira tökéletes harmóniában állt össze a vers hangulata, az előadó személye és a kísérő muzsika. Péter Erika „Birs az ablak előtt”-jével új arcát mutatta, nekem ez is tetszett, csak másként, mint az eddigi vidám, gyermeklelket idéző és építő versei. Számomra ismeretlenként lépett a mikrofon mögé Radnó György és párja, Vajdics Krisztina, akikben egy szeretetre méltó, az irodalomnak elkötelezett emberpárt ismerhettem meg. Itt találkoztam először Antal Nimróddal, akinek Ilcsi nagyon jól adta elő debütáló versét.
Bátai Tibit már sok szerepben láthattam eddig — hol Rózsa Ibolykát idegesítő partnerként, hol Pali cipészmesterként, s persze saját verseinek hiteles tolmácsaként is —, de még gyertyagyújtogatóként soha. Ezt is a helyzet komolyságának megfelelően kezelte, így sorra gyújtotta a tizenkét mécsest, őrizve a lángot az est végéig, hogy az égi kávéházból is jól láthatóak legyünk. Sokukat nem ismertem, sőt bevallom, soha vagy csak ritkán olvastam tőlük műveket. Az est végére viszont bennem is megfogalmazódott a gondolat, milyen kár, hogy már nincsenek közöttünk.
Az eddigi toronytalálkozókra visszagondolva, az érkezések és újralátások öröme után, a szünetek zsongásába belesűrített beszélgetések, koccintások, gyors dedikálások, fotózkodások, a családi és magánéleti történések megbeszélése a legemlékezetesebb mozzanat.
Most is olyan szélsebesen telt el az engedélyezett tíz perc, hogy alig vártuk a vacsoraasztal melletti folytatást. A szünet után sem fáradtunk el, sőt a kínálgatások következményeként, egyre otthonosabban és bátrabban mozogtunk a mikrofon és a kamera előtt, legalább is én, aki határozottan egy belsőégésű motorhoz kezdtem hasonlítani, s azon izgultam, hogy csak addig ne pirosodjon be a fejem — a belső égés külső jeleként — amíg kimondom írásom utolsó szavát. Azt hiszem sikerült.
A szerkesztőket dicséri az est összeszedettsége, a zökkenőmentes, lendületes sorrend. A Nyírségi Toronyestet pacsirtánk, Szikora Zsó zárta egy szépen feldolgozott Ratkó verssel. Milyen kevés elég egy tartalmas, szép estéhez, ugyanakkor milyen sokat kell tenni érte, hiszen csak néhány óra, néhány kedves, érdeklődő szó, boldog ölelés az együttlét varázsa. Mégis sokunk útra kel, időt, erőt, pénzt nem sajnálva, hogy újra és újra átélhesse.
Most is megérte. Mindig megéri.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 13:37 :: Adminguru
