Szigetekről regélnék nektek, de bizonyos Ady, Dutka, Juhász és Emőd elülték a helyemet. Megértem én, hogy ülniük kell valahol, mert nem lehet örökké állni, de miért pont a szigetemen? Egyszerre bánok két szigetet is, igaz egyik sem az óceánok dísze, pálmafák sem nőttek rajtuk, és banánhéjjal túlöltözött, kacsintgató lányok serege sem ringatta rajtuk csípőjét.
Ugyan már, igazán nagy szigeteken is jártam én. A tiszta beszéd érdekében jelzem, Grönlandnál, Ciprusnál, de még a legpöttömebb görög szigetnél is kisebbeken. Duna szigetében, ahol éppen egy cseh sem tusakodott, bár azért is végigkocsikáztam. De a Dunásokból rögtön kettő lett. Egy másikon, jóval nagyobbon, alig száz kilométernyire a deltától, talán nem is annyira értelmetlenül herdálódott el éltem hat hete.
A hajógyári szigetet is megcsodáltam, bár csupán távolról. Akkor elég ronda és taszító volt, most is borzong tőle a hátam. Nem a szigettől, hanem az eseménytől, amibe ha belegondolok, egyből a „Földönkívüli kivándorlás” ötlik az eszembe. Igen, a nagy lárma szigetére célzok, ahonnan az ott lakóknak menekülni sem lehet, évente elszenvedik az ítélet nélkül rájuk kiróttat.
Érdekes, valamikor a Arlus nevű, hangorkán-bezárdában nem rezegtette a fejemet a maximális hangerő, legalábbis nem kellemetlenül, miközben — mert jó dolog a mixelés —, rajzfilmet is vetítettek, de a bömbölésétől semmi nem hallatszott.
A karzatra is alig lehetett felküzdeni. Az ember már azt sem tudta, hogy felfelé vagy lefelé igyekszik, a többiek irányáról végképp semmit sem tudott. A feljutáshoz a legzsúfoltabb busz belsejében sem préselődött volna jobban, mint azon a szebb időket is megért helyen. A tömeg mozgatta, de mivel ő is része volt a tömegnek, ő is mozgatott. Tehát folyt a tánc!
Picit eltértünk a tárgytól, de csak látszólag. mert most egy egészen másikat siratok magamban, az Adyék által elfoglaltatat — amely ugyancsak egy sziget volt.
Az a másik köves, benőtt sziget ahová csak térdig érő iszapon átgázolva lehetett bejutni vajon megvan-e még? Mégis ritka, szívmelengető emlékeket éleszt újra bennem… Nyolcvanon felül, még nagyanyám is úszott róla, és szüleimmel ott pancsoltam a keskenyebbik ágban. Akkor a szélesebb még meghaladott, de csak idő kérdése volt, mint minden.
Barátokkal — egyesek már az emlékezetemből is kizuhantak — és a szőke hajfonatossal is birtokba vettem. Nem sokan lebzseltek rajta, mert egyik oldalán a pléd alatt sóder puhította a hátat, a másikat átjárhatatlan limbus fedte. Az egész talán két ár lehetett, nagy jóindulattal…
Na, kérem, azt megvették, átrendezték, elsüllyesztették, vagy arra ment a radírpók. Úgy járt, akár a Szilvás jó pár gáttal feljebb. Ott viszont nem emlékszem szigetre, de strandparadicsom volt a javából, strandabb az igazinál. Most, a hétköznapi földhözragadtnak egy nadrágszíjparcellán sem lehet megközelíteni, hogy legalább egy nosztalgialubickolást rendezzen. Már csak a Kolozsvári útról bámulhatnám az egészet, de minek? Messze van, a szemem sem olyan, mint hajdan. Színében megmaradt, de a látványa múltba veszett. Micsoda idők voltak kérem!
Csaltam, mint Rodolfo! Nem, nem a folyót vették meg, csupán a mellette elterülő telkeket, végig… Pedig a városi strandnál kezdődött a valódi élet. Igaz, a polgármesteri hivatal előtt, valamint a Körös minden létező szakaszán megfürdött a mesélő és információgazda, de sosem lett belőle ügy. Kellemetlen semmiképpen sem, kellemes annál inkább.
Rengetegen zsibongtak a strand mellett sodródó csónakokban, amelyek kikapcsolódás helyett inkább muszklinevelők voltak. Rövidre szabták a kijelölt területet, ám a szép, tiszta, barna víz — ha létezik ilyen —, ami a folyóban hömpölygött, úszásra annál jobban megfelelt. Sosem vettünk jegyet. A főbejáraton alig lehetett bepréselődni, ezért — főleg a leányseregekkel — a később kialakított mellékbejáraton sétáltunk be. De mert az a három lej sok minden másra is felhasználható volt, bokorugrás helyett megtanítottuk őket kerítést mászni. Kis segédlettel nagyon ügyesen csinálták. Majd a másodbejáratnál felfedeztük a besétáló helyet, ahol is egy jó arasznyi kitaposott ösvény vezetett. Senki nem őrizte. Most mondják meg, mi történhet, ha beleesik az ember a Körösbe, hiszen úgyis fürödni indult… Azt sem tudom, hogy a gázló saját találmány, vagy mások hívták fel rá a figyelmemet.
Egyszer, a Kolozsvári útról akartam bejutni, a fejemre erősítettem kevés holmimat farmerem csatos szíjával, mert úszás közben zavaró, ha az ember keze foglalt, bár akár kezek nélkül is átúsztam volna a kedvenc gyorsfolyásúmat. Középen jöttem rá, ahol a legmélyebb, hogy mellkasig sem ér a víz, tehát gázlót találtam. A legjobb besétáló helyemmé vált. De mit is mondok? Úgy beszélek, mintha én csináltam volna ilyen szörnyűségeket, pedig dehogyis, kérem! A mesélő tette, az informátorom, akitől kaptam ezeket a furcsa emlékeket. Igaz, túl jól ismerem, minden gondolata olyan, mintha az enyém lenne…
Mennyi szigetet látok, de a nyugatosok einstandolása kellemetlenül érint. Annyi helyen kávéházazhatnának, de miért pont a Majomszigeten? Igaz, ők is „majmok”, mint mi voltunk, vagyunk — mindenikünk azon a helyen. Rengeteg megbeszélnivaló ügyük lehet, meg kell adni, de az összetartozás jegyében jól el lettek volna, mondjuk ott középen.
Nos, az a sziget nem folyón volt, mint kiderült, hanem a színház mögött. Jól elintézték szegényeket, egyik szeretett kávéházukra sem látnak rá, pedig mind megvan. Ha egyszer arra járok, majd viszek nekik a kedvenc italukból egy-egy pohárral. Kipuhatolom a kávéházak főpincérjeitől — de rég volt, attól tartok, már nem fogom megtalálni őket, esetleg a nagyapám ismerhette az érintetteket —, hogy kinek mekkora pohárból, milyen színűt és mennyire erőset vigyek.
Végre ismét a szívfájós szigetről kezdek beszélni. Arról, ami ott van még most is. Kár, hogy csak az emlékeimben. Nagyon hősiesen, vízszintes vasrudakkal vették körül a kis virágos, füves területet, melynek túloldalán egy igen hasznos földalatti építmény is található. Annyi elárulok, nem bunker volt, hanem a szintén váradi születésű Kiss Manyi néni emlékiratait megírni lehetetlenné tevő, papírfogyasztó hely. Nos, a Majomsziget majdnem mindig zsúfolt volt, persze néha az is előfordult, hogy nem ült ott senki, de úgy is számtalan előnnyel bírt. Míg az otthonról céltalanul elindulónak cukrászdák, bárok és egyebek csak részleges bizonyossággal nyújtottak programlehetőséget, addig azon a helyen mindig találhattunk velünk együttgondolkodót.
A Mogyorósra magyarosított Alexandru Moghioros elméleti gimnázium, itteni szóval líceum, nappali és esti tagozatos diákjai ki- és betódulás előtt ellepték. Később kialakult egy szokás, és a szokásjogot be kell tartani, úgy ahogy az exminiszterelnököt sem lehet ex-nek nevezni, még X-nek sem. Így a tizenéves majmok, folyamatosan lakták a Majomszigetet. Tehát, mondjuk a sétálóutcán végigbaktató informátorom, aki azt hiszem, mégiscsak én voltam, a nagy CEC mellett, a Japporttal szemben befordul, és rádöbben, hogy kihaltak a majmok, mert üres a sziget. Odaballag, leül, és néhány perc után biztos, hogy mindkét oldalán parkolt legalább egy-egy köröző majom. Nem sasok voltak ők, de vadásztak az együtt gondolkodókra. Azokra, akikkel egy jó beszélgetés után nyugodtan nekiindulhatnak a számtalan egyéb sziget irányába.
Sajdul a szívem a Szilvásért és azért a körösi szigetért is, de aztán megtudtam, hogy megszűnt a Majomsziget… Az ott verbuválódott egymást ismerők leballagtak a strandra, vagy a Körös előbbi érzelmeket felszakító szakaszára, netán — időjárás és évszaktól függően — a Gombát vették célba. Nem ám kis kosarakkal. A Bunyitay ligetben is el lehetett üldögélni. Rosszabb esetben, moziszigetek segítették elő az idő még mindig értelmes menetét, hétvégeken a diszkószigetek. Kapaszkodjanak meg, neveket mondok, Breuner, Arlus, URCC, UGSR. Volt több is, de hirtelenjében ezeket találtam említésre méltónak, mint ahogy a Gong és Japport, egybefüggően kínai étteremmé változása után sem lesz nekem más, mint ami volt, sőt a Daciából sem lett Intercontinental. Még a „huszonhárom” park is az maradt, mert ott is jókat lehetett ám csellengeni, a Sas palotáról nem is beszélve. Amíg kint zuhogott az eső, addig mászkált alatta a jónép, ha nem állt el, akkor belefürdött egy keveset. Valamiért nem voltunk túlzottan érzékenyek.
A naspolya, dinnye és egyéb szezonok alkalmával, mindent végigkóstoltunk a Nagypiac nevű „szigeten”, mert azt is siratom. Egészen máshová tették, akárcsak a régi depót. Mi is az? Ahol a villamosok pihennek éjjelente… Az egyetem meg kinőtte magát, és azok a szeretett épületek vagy nincsenek meg, vagy eltakarja őket a sok rájuk épített egyéb.
Ha hiszik, ha nem, telek is voltak erre, de még a lányok sem fáztak fel a kovácsolt vasrudakon, gyönyörű korcsolyapályákra lehetett indulni. Kettő-három mindig akadt belőlük, a Vointa pályán — biza olyan is létezett — és a Hármas bázison. Ez utóbbinak már nyoma sincs… Az Ócskapiac is össze-visszaköltözött Velencéről Örsibe és vissza.
Most odaülök a Majomsziget rácsára, arra a vasrúdra, és nem fogják elhinni, a siheder énem teljes egyértelműséggel veszi tudomásul, hogy Lujó, Laló, Maresz, Jenci, a kétszeres Sándor nevű, valamint megszámlálhatatlan fiú és ugyanolyan sok előre néző, életre készülő lány nyüzsög körülöttem. Egy talpalatnyi szabad hely sincs, mert az életre készülés sem tervszerűen történt. Fiatalság, bolondság…
Ady bátyáméknak súgom, megvan még az Emke, Astoriának hívják és a Transi, aminek teljes neve Transilvania* — nem tudom, milyen nevet viselt korotokban — a másik oldalon is mind ott vár.
Most átmegyünk a színház mellett a Expressbe, ami étkezdeféleként működött, bár szinte soha senkit nem láttam ott enni, legfeljebb folyékony kenyeret. Mindenki a vendégem egy nagy korsó fekete sörre! Majd én sózom meg legjobban, mert úgy az igazi!
A szőke sem megvetni való, sörön kívül egyáltalán nem az, és mert sehol nincs egy tisztességes film, a Transilvániában sem — ez most a mozi, nem a vendéglő —, nyomás a „Budi bárba”. Amíg a szorgos kiszállás folyik, fogd meg a kezem, gyere, menjünk le a Körös korlátjáig. A fanatikusabb halászok még a jeges vízbe is bemásznak combtőig érő gumicsizmáikban. Ha nincs egy sem, akkor a nagy kövek közötti vízcsobogást mindenképpen meg kell hallgatni. Esteledik, ilyenkor rendkívül szép fények verődnek vissza a folyóról.
Miért nincs már meg az a két sziget? Az előző talán igen, a második elúszott a szárazon. A sok kis, majdnem negyven évvel ezelőtti szigetpontocska is szappanbuborék állapotban, gyönyörű színekben röpdös fölfelé, és egymás után durran szét, hogy Bokor András színháztetőn táncoló, rózsaszín elefántjaival találkozhassanak.
* A Transilvania étterem anno mint Pannónia szálló, illetve Guttmann palota volt ismert. (szerk. megjegyzés)
Legutóbbi módosítás: 2013.11.12. @ 19:30 :: Boér Péter Pál
