— Csak tessék, tessék, és hasra ne essék! Szájzárral befelé, mert csupán az udvar picinyke szelete a miénk. Meg kell mondanom, hogy igazából semennyi sem, de a negyed lakrész ötven százalékával tényleg mi rendelkezünk. Kérem, legyenek figyelemmel a körülöttünk lakókra! Kék az egyenruhám, tányérforma a sapkám, és Bruminak hívnak. Ez a becenevem, de maguknak csak szakaszvezető kisasszony, vagy parancsnokasszony vagyok, megértették? Magam adta nevem Brunh Ilda. Amint a paskolások után kiderül ártatlanságuk, pajtásibb címmel is illethetnek. Ha valaki le mer száztonnásozni, átszerveződöm kivégzőosztaggá. Százados, jelentsen! Látja, ez az a tipikus helyzet, amikor nem a rendfokozat számít, itt én vagyok a parancsnok. Mert a maga egyenruhája is ugyanolyan kék, mint az enyém, legyen szíves vasra verni az ellenségeket! Kérem, nyisson nagyobb bentlakásra alkalmas területeket, mert szaporodik a beköltözők serege! Alezredes, tizedes és hadnagy, a közlegénynek alárendelve magukat, teljesítsék kötelezettségüket, kezdjék meg a személyes vallatásokat! Tisztelt beutaltak, még egyszer említeném, hogy megnyúzásuk közben a jajongást mérsékeljék mínuszra! Világos?
Az egész udvar körfolyosókon fölfelé repítette a besokallt csendtelenséget, szemtelen pofátlansággal hagyta kívül a szakaszvezető kékséges, mások felé dandárasztott kérését. Bár igen együttműködő, kedves vendégek sorakoztak egymás mellett, mert a tízedik alább bevitt pofon és némely jóindulatú rákérdezéses, testi kényszer jellegű bombázás után, működött az együttműködés.
A kis kopasz bevallotta, hogy ő a nyugdíjas cserebogár, és kérte önkéntes kivégzését. A sovány filozófusalkat orcátlanul tagadott. Hiába a sok jóindulat, végig azt állította, hogy ő egy bús búcsúdal a szerelmes igalegények között. Megpróbálta főhadnagyi rendfokozattal pribékbeosztású jóravalóját félrevezetni. Nehezen ment a győzés meggyőzése, áthidalhatatlannak tűnt a betagadásba dagadt csökönyösség, de végül vallott. Ő, kérem, fő katicabogár-szerelő nagyonság!
Azon a kevesebb mint harminckét négyzetméteren még harminckét személy esetét göngyölítették fel. Közben a szakaszvezető asszony, gumibotnak álcázott nem gumibotjával elégedetten csapkodta a tenyerét. Az egyik túl erősre sikerült, ekkor böfögő hangon felsikoltott, és kényszert érzett a kényszerítő intézkedésre, így fizikai kényszert alkalmazott alkalmazottján, az egyik vallató őrnagyon.
Éjszaka volt. A lakásokban horkolást mímeltek az emberek. Mások, főleg a hölgyek, kínjukban horgoltak, mert abban az udvarban nem lehetett aludni a nap huszonnégy órájának egyetlenében, még a huszonötödikben sem.
Ilda, a Brunh, egy nem neki méretezett széken himbálózott, kétméteres kerületével már-már lelógott róla. Fogyózott, és a szabályzatban előírt egy darab kézifegyver — lásd marokfegyver — illetve gumibot mellett, derékszíjára nehezékeket erősített. Körberakta magát kibiztosított pisztolyokkal teli pisztolytáskákkal. Az egyik ilyen hátralódulás közben, ha nincs a fal, dől a ház. De a fal megfogta. Lábai felrepültek, ő nagy párnájú alsó részére huppant, és hátrahengeredett. Nem ütötte meg igazán magát, csak az ülődinnyéit, amelyek gyorsított belilulásba lendültek. Ez az esemény sokkolta, két oldalon a derékszíj derekasan szétrepedt, egymás után hulltak alá az életmegnehezítők. Szándékosan úgy helyezte őket, hogy könnyen elsüthetőek legyenek, egytől egyig mind elsült.
Brunh Ilda főparancsnok, szakaszvezető asszony zubbonya lötyögő állapotba került, ettől lelkiállapota némileg felserkent. Azt képzelte ugyanis, hogy lefogyott. A sok sokkoló beosztott-alárendelt, alárendelte magát, és a széttört szék helyébe egy másikat helyeztek, már a falnak támasztva, majd ráültették hájas dirigensüket.
Hogy lehet ilyen bűnöző, mocsok egy társadalom, ahol a kék egyenruhások tányérsapkáját fazéknak nézve, egyesek üvöltésüket visszatartva — persze parancsra —, a plafonig srófolják az idegeket… Nem tehetnek mást, mint keservesen tombolnak, és persze döngetnek. Az asztalt, a falat és az arra repülő alfüleket. Mi mást? A rekedt rekeszizmokat persze soha! Nem a kedves vagy kedvetlen mocskot, a vendéget, akit rájuk szakított a szörnyű emberbűnözés…
A vallatás folytatása meglehetősen eredményes volt, a magukat leleplező emberaljasságok mind együttműködési nyilatkozatot tettek a jövőbeni csend-fogyasztásmérők lakásba szerelésére. A nagy egészből kivágott pici csenddarabok zajosítása kötelező lesz. A főparancsnokasszony, az őrnagy-, a százados- és a főhadnagy-közlegényeknek parancsba adta a lárma magánjegyzőkönyvek kiosztását, melyeket a jobb útra tért delikvensek, hát-, derék- és némi fejfájással cipeltek haza. Nagy, több száz oldalas tömbök voltak ezek, és tintamentes tollakkal — melyeket saját hátukból téptek ki — rögzítették a csend-rendtörők adatait üres, egymást követő oldalakra.
A mosókonyha nevű, nem hallgatag javulás-elősegítő helyen, a csendet kerülő lármázást voltak kötelesek lejelenteni minden hónap első és második harmadikán. A „tiltott ordítani tilos” jegyében, ajakbiggyesztéssel, nyelvnyújtással és egyebekkel segítették az éppen jelenlevők társadalomba integrálódását. Itt Ilda, a vezető derék hölgy, mindannyijuk jelentésének végére egy-egy nagy pontot tett. Ez a munka megterhelő ám, azóta harminc kilót hízott, és hol van még a nagy, mindent beborító elkéktelenedés… Képtelenség ugye?
Nem loptak, nem csaltak, csak a gondolkodás irtózatába merítették magukat. Minimum nyakig. Ugye, egy ilyen kapualj alatti, félmosókonyha beugrójában, sok rendfokozattól független feljavító szükségessége megkérdőjelezhetetlen…
A munka folyt, folyt, ömlött, zúdult, és tán még mindig folyik. Nem kéne elzárni a csapot, kedves kedvetlenek?
Legutóbbi módosítás: 2013.11.14. @ 18:43 :: Boér Péter Pál