Kaszper már néhány hete csak eldobott kiflisarkot uzsonnázott, és néha komolyan bánkódott azon, hogy nem kutya. Negyvenhetedik életévében, úgy három és félkutyányi életet maga mögött tudva, mindössze ez az élettöbblet vigasztalta. Bezzeg azok a drága jó kóbor kutyák bármit felfaltak a földről, de ő még kezdő és — álmaiban átmeneti — hajléktalanként, ha úgy tetszik, kóbor emberként erre képtelen volt.
Megpróbálkozott azzal, amit hajdani gyermekkorában látott, sőt meg is történt vele egy talponálló éttermekben. Éppen krumplipaprikásszerű vegyes ételét fogyasztotta, de képtelen volt végigenni, mert a háta mögött, majdnem a fülébe lihegve várta egy feltehetően hosszabb ideje hasonló sorsú egyén. Nagyon érdekes, mert akkoriban remekül rejtőzködtek, és mert a panelesítés mindenre, nem csak az épületekre vonatkozott, ők is panelnek számítottak. Panelen kívülieknek…
Tehát az az alak, aki két perc alatt elutálta saját tányérja mellől, igencsak virtuóz módon mozoghatott az élet forgatagában. A nosztalgiázást ezen a ponton hagyta abba, mert meglátott egy újabb kiflivéget. Az összes eldobált ennivalót kiflinek nevezte, pedig ma már szinte nem is gyártanak hagyományos, az ő nosztalgikus gondolkodásmenetében értelmezett kiflit.
Lehajolt, felvette a kutyatápnál jobbat, és úgy fordította, hogy a felső, járdát nem érintő oldalából haraphasson, amikor egy talpig úriember — nyakkendőt viselt, mi más lehetett volna — vállára tette a kezét és barátságosan belemarkolt vállcsontjába. Kaszper felordított, az illető viszonozta a köszöntést.
— Szeretne jobban élni?
— Mihez képest, uram?
— Mondjuk, a földről szedegető emberállatnál.
— Nem érzem magam állatnak!
Az illető barátságosan belemarkolt a másik vállába is, Kaszper vinnyantott egyet.
— Maga nagyon rendes ember, kétszer is üdvözölt. Na, jöjjön, üljön be hátra!
Kaszper el akart rohanni, de ilyen sűrű pincértermést már rég látott. Az úriember nyakkendője is pincérnyakkendő volt. Körülállták és rendkívül határozottan kedvtelen marcona arccal betessékelték, körülülték és szóval tartották. Negyvenhárom percen át utaztak és a pincérruhások meg sem szólaltak. Talán érezték, hogy ez a beszédstílus a legalkalmasabb abban a pillanatban. Majd a kocsi befordult egy nagyon elegáns, furcsa épület udvarába, ők kifordultak. Kaszpert maguk után húzták jobbra és balra — megpróbálták mind a két oldalra —, aztán rájöttek, hogy teljesen mindegy merre, így az egyik oldalon került ki. A főpincérnyakkendős is kilépett.
— Mondja uram, éhes?
— Nagyon!
— Gyűlöli a sörteleneket?
— Kit, kérem?
— Azokat, akik mocskos, nem sörösek és egészen vizes életet élnek!
— A magam részéről semmi bajom velük. Tudniillik, bár nem nagyon illik, de már ha kérdezte, utálom a sört, mert keserű.
Bezúdult egy pofon a jobb füle alá irányítva. Majd lengő fülcsengés közben, a kérdés megismétlődött:
— Mennyire utálja a sörelleneseket, sörtelen szívűeket? Azokat, akik talán még epiláltatják is domborulataikról a sört?
— Már hogy így, bocsánat de…
Érkezett a szimmetrikus, bal fülcsengető.
— Bizonyos mértékig mindenképpen!
— Nézze, nálunk nincs kettős játék! Mi egyek vagyunk, eggyé leszünk és egyet akarunk! Sört és a sörtelenek emberszámból kitiltását. Maga is kap egy pincérruhát. Pingvineknek hívnak, de bennünket a sör köt össze. Éhes?
— Igen kérem, már bátorkodtam említeni.
— Változtasson a szóhasználatán! Keményen, férfiasan, érzelemmentesen, különben a sörsunkat úgy fújja le a mocskos, piszkos, szutykos, aljas, gaz, gyalázatos vizes kampec, hogy észre sem vesszük és betolakodnak közénk. Külsőleg olyanok, mint mi. Na, ezért kell a sörre koncentráltan, pincérnek öltözni, hogy megismerhessük egymást és küldjük vissza vizet szürcsölni a sörtelen betolakodó, epilált hasú nemsörösöket az ősóceán mélyére! Kérdés a következő, mennyire utálja a sörteleneket?
Kaszper, a latolgatás szakasza után, csendítő és fülzendítő, addigra bokára és sípcsontra is irányított meggyőzéssel, sikeres értelmezésre jutva, kibökte:
— Legalább anniyra, mint az orromra röpködő szúnyogot!
A nyakkendős meghökkent, nekik semmi bajuk nem volt a szúnyogokkal, de a „kit kell utálni” listára, nagy hirtelen, mert jó tippet adott az új tag, felírták.
— Tehát utálod őket?
— Már mondtam, legbensőmből és meggyőződéssel! — hazudta.
— Maláta, menj, főzz gyorsan egy sörlevest, süss két tányérméretű sörsültet, sörsalátával és sörkörítéssel, s hogy biztos jóllakjon ez az ember, mert megérdemli és közénk való, egy nagy pohár sört is adj neki a végén!
— Igenis, főnök! — cincogta Maláta.
Kaszper jóllakott, már rég evett ennyi finomságot, igaz, állítólag mind sörből készült, de úgy jóllakott, mint egy duda. Hetekig gyakorolta magában, hogy a „nagyon gyűlöli a sörteleneket” hazugsága igazságnak tűnjön; néhány hónap után már nem ingadozott, majd, amikor a második év végén — mert igen jól ment a sora, dolgozni sem kellett, meg mindenféle elvárásokat teljesíteni, csak a sörtől epilált érzelműeket szikrázó gyűlölettel utálni — megvalósította… Már belülről utált minden ilyen, embernek sem nevezhető vízbe valót.
A sörös pincérek, a sörösebb világért küzdöttek, sok kis alegységbe tömörültek, ezért később kinevezték az egyik alcsoport főpincérévé. Nos, innentől kezdve a legminimálisabb antilojalitása is úgy járt, mint a szobájába tévedt svábbogár, melyet cipőtalpának jobbra-balra mozgatásával és lefelé préseléssel, recsegőn-ropogón változtatott a sörellenesek paszta jelképévé. Majd felpucolta a szemétlapátra és kirepítette a nagy, ronda, sörtelen világba. A pincérruhán is szeretett volna változtatni, legalább egy dobozos sör emblémájával, de sajnos nem engedélyezték a legfelsőbb víztelenek.
Ma, egykori vállon ragadója a sofőrje… Ő, mert már igen jól tudja az említett habos lét nyelni, főnyeldeklő, később a legfőbb nyeldeklő nyaldoklója lett. Karriert épített, pedig a nyolcadikat már nem szándékozta befejezni, az inasiskolát is szánalmasan zárta. Kilenc munkahelyről fejezték ki sajnálatukat, amiért egykoron alkalmazták. Viszont azok, mind sörön kívüli, ocsmány, gyűlölni való emberek voltak. Tehát a kiteljesedése megtörtént. Szívszaggató jókívánságok és a vizes vizet nyakaló, emberszerűk kiszűrése után, a világot újra kell rendezni. Ez az ő feladata lett.
Az eredeti listához még legalább ötszáz gyűlölni valót odaírt, és mikor mindazokat sikerül majd kiirtani, egy napon elmondhatja, hogy ő volt a sörösség legfőbb szolgája. Most hagyjuk dolgozni, a pincérruha kötelez… és jól gondoljuk meg, mit válaszolunk egy esetleges, „szereti-e a sört?” kérdésre.
A magam részéről az igazat, tudniillik szeretem is, meg nem is, mikor milyen a kedvem.
Kaszper, akit a kelleténél közelebbről ismerek, vézna karjaival nem tudná a köszöntésemre sarkalló vállmasszázst bevinni, de emberei segítségével valószínűleg megvinnyantatna. Maradok szeretettel pincértelen víznyakaló, innen is üdvözlöm, az egyszer talán folyadékra különbségtétel nélkül, listátlanul egyesülő ivótársadalmat. Kaszper, akár visszakerülhetne kiflicsücsök szedegető életmódjához, akkor, talán visszaemberedne és elgondolkodna jelmondatán:
„Kitölteni engem nem lehet,
Sör voltam, mindig is sör leszek!”
Legutóbbi módosítás: 2013.11.03. @ 17:28 :: Boér Péter Pál
