A tetőn bátran állva a jószellemet lesem,

hogy segít hátha, de nem: leesem.

Zuhanok, zuhanok, különös huzatok

csapkodják a hajam,

zuhanok, zuhanok, s majdnem földet érek,

félek, hogy megütöm magam.

 

Talán ez egy talány; hajnalpír alkonyul –

fellebegek, mint nagy felfúvódott parány.

Billegek, billegek, s megállok itt

két szép pillanat között;

az idő, az idő szedi lábát,

elsüvít, s azt gondolja: fellökött.

 

Vesztegeljek még félúton, útfélen, tévúton sárba?

Nem tudom, esküszöm, esküszöm, nem tudom.

Engedek a szélnek? S míg esőcseppek néznek

nagy szemeket mereszt…

sétálok, sétálok légmólokon,

s megfogom az ereszt, de nem ereszt.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.11.17. @ 18:07 :: Bogár Gábor