Valami távoli őshuzat lobbantja
gyertyád, szemedbe intarziát farag
a tél, a nyár, a meg nem élt szabadság
utáni vágy, s a félelem, hogy nem
tudod legyőzni magad.
Oly kicsi vagy, ahogy a belőled
kilélegzett árnyék nyomán megmozdul
körvonalad, s helyet adsz magad mellett
láthatatlan démonoknak, csak azért,
hogy megleckéztess, hogy éreztesd velem,
jobb, ha félreállok, s elfogadom, hogy valami
Istennek nem tetsző játék áldozata vagyok,
mégis mentenem kell, ami menthető még,
hogy a reggeltől estig tartó álomból
végre magamhoz térjek, s engedjem
vállamra ereszkedni az ég kékjéből
a madarat, hogy széttárt
testem rejtekébe bújva végső menedéket
találjon, s kegytárgy legyek neki.
Te pedig ott ülsz az asztal végén, saját
fény-orgiádba égetve örökkévalóságba
tekintő szemed
Legutóbbi módosítás: 2013.11.14. @ 06:50 :: csontos marta