Az idő filmkockáin kopott, karc ette percek,
a bánat pergamentekercsét szorongatom már.
Erőssé leszek, ha gyengeségem elfelejtem,
nehéz úgy a járás, míg az ember csak botorkál.
Az út olykor sárdagasz, vagy épp túl könnyű préda,
mégis haladnom kell, mint eke vájat a földben,
ahogy szántóvetőnek is fordul a barázda.
Lehet mélyről jön mag, azt gondolattal se öljem.
Az önmarcangolni vágyó magának vermet ás,
hiába könnyebb bejárni simát a gödörnél,
én megteszem, csak bambulok, pedig látni más.
Ha a szem szívekig hatol, győzelmet ír a cél.
Nekem kell a trófea, kérem vissza Isten hitem…
Tanítom magam, csepp vigasz. De rég voltunk ennyien.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.20. @ 20:12 :: Dobrosi Andrea