… Az autóbusz utasai mélán bámulták a kietlen tájat. Nem volt semmi, ami leköthette a figyelmet. Lombjukat vesztett fák, lepusztult házak kísérték a rossz minőségű makadám utat. A kora hajnali indulás, az elhelyezkedés izgalmai még éreztették hatásukat. A hangulat nem volt csöppet sem rózsásnak mondható — sőt, épp ellenkezőleg, morcos, unott képpel üldögéltek legtöbben, néhányak elbóbiskoltak, s a jármű rázkódására furcsán imbolyogtak…
A hátsó ülések felől váratlanul viháncolás, vidám kacagás hangjai hullámoztak végig a kábult utasok felett. A fejek, mintegy vezényszóra arra fordultak. Tomi, a molnár vidám, nevető arca nézett vissza rájuk. Egy félliteres üveget lóbált a kezében és intett, menjenek közelebb.
— Mi az? — kérdezte egy kékruhás, testes hölgy az első sorokból.
— Ez nem nikkel, ezt inni kell! — jött a válasz.
A hölgy elkacagta magát és a mellette ülő langaléta társához fordult.
— Hallod, Ernő? Inni kell!
— Hozzatok poharat! — kiáltotta Tomi.
Hamar kiürült a félliteres flaska, pedig csak egy kisujjnyit löttyintett a poharakba. A táskából azonban előkerült egy másik, s így jutott mindenkinek. A hangulat egyszerre megváltozott. Beszélgetés, csevegés, kacagás töltötte meg az autóbuszt. Mások csomagjában is akadt egy kis innivaló, s nem restellték elővenni és körbe kínálni.
Tomi volt máskor is a kezdeményező az ilyen összejöveteleken. Mindig felfigyelt a társaság hangulati változásaira, és közbelépett valamivel, mint most is a „pálinkás butykossal”. „Tomi a molnár és mókamester” — így emlegették és joggal. Nem kellett több két-három pohárkánál a töményből, s máris előkerült a szájharmonika, a „herfli”. Mesterien tudta megszólaltatni a kis hangszert — népdaloktól a divatos slágerekig mindent eljátszott rajta. Legutóbb a nőnapi ünnepségen Liszt rapszódiára táncoltatta az ünneplőket.
Szerették a városiak, pedig amikor ideköltözött családostól átvenni a nagymalom vezetői feladatát, ajak biggyesztve jövevénynek nevezték őket. Barátságos modora, vidám tréfára kész természete segítette hamar beilleszkedni a város mindennapi életébe. Szülei tanáremberek lévén szellemi pályára szánták, de ő inkább szakmát tanult. Élelmiszeripari Szaklíceumot végzett, majd a molnár mesterséggel jegyezte el magát, és soha nem bánta meg.
Feleségét, Arankát elég szokatlan módon ismerte meg. Első munkahelye egy államigazdaság műhelye volt, ahol a szecskavágótól a gabonaőrlőig mindenféle hasznos és haszontalan gép működésére kellett felügyelnie, s karbantartásukról gondoskodnia. Aranka ott dolgozott az irodában, mint segédkönyvelő, s egyik nap valamilyen üzenettel leküldték a műhelybe. Ahogy belépett, elbotlott a küszöbön, és ha Tomi nem kapja el, beleesik a vasak közé. Banális eset, de szerelem lett belőle…
Ernő már más eset volt. Nem bírta, s nem szerette a fizikai munkát, inkább tanult iskolás korában, minthogy a labdát rúgja a poros udvaron. Lett is belőle egy szorgalmas könyvmoly. Történelem tanárnak tanult és kitüntetéssel diplomázott. Most itt tanít a líceumban, nem barátkozó természetű lévén mindenkit bámulatba ejtett, mikor megtudták, hogy nősül és a víg kedélyű, molett Matildot vette el. Minden különcsége ellenére szoros barátság fűzte Tomihoz. A Fényesnek keresztelt vendéglőben találtak egymásra. Minden áldott este ott találkoztak törzsasztaluknál, s addig ültek, ameddig a pincérek el nem kezdték felrakni a székeket az üres asztalokra. Hárman képezték a rendes asztaltársaságot — a harmadik tag Tomi munkatársa volt a malomból, a gépész. Becsületes néven Kiss Károly, röviden Karesz. Mindenki csak így ismerte.
— Hova sietsz, Karesz?
— Vár az asszony.
Ez a párbeszéd minden este ily módon zajlott le, amikor Karesz megjelent, és kabátostól ült le a székére. Ez igazából nem zavarta, mert ő is maradt záróráig. Bár a kabátját nem vetette le, hiszen siet, mint tudjátok! Most ő is ott ült a hátsó padok egyikén, Tomi közelében.
Ernő, a társaság törzstagja minden este pontosan egy perccel Tomi után érkezett, és már menet közben odakiáltott a pincérnek.
— Jenőkém! Egy hosszúlépést vékony pohárban!
— Értettem! — válaszolt röviden a megszólított pincér, aki történetesen János volt, vagy Pityú, vagy Albi, de Ernő mindegyiket Jenőkémnek nevezte.
Körülményesen elfoglalta a helyét, miután a kabátját, kalapját — télen-nyáron kalapban járt — elhelyezte a sarokban álló fogason.
— Ma is megelőztél — szólt Tamáshoz, majd lekezelt a szomszéd asztalnál ülőkkel.
A pincér meghozta a rendelt italokat, meg egy tányéron sós rudacskákat, melyeket grissini névvel tisztel a fogyasztó társaság. Ernő megkapta a fröccsét és Tomi is a szokásos lengyel vodkáját.
— Csak egy stampedlit hozzál! — szólott minden alkalommal a pincérnek, mikor az felvette a rendelést. — Tudod, kicsi a torkom, nagyobb adagot nem tudok egyből lenyelni.
Visszatérve Ernőre, ő volt az első, aki hazament, aki otthagyta a társaságot. Na, nem jószántából, hanem mert tíz előtt pár perccel az ajtóban megjelent Matild. Nem szólt egyetlen hangot sem, csak megállt a bejárat mellet és türelmesen megvárta, ameddig az ura összeszedi előbb a lábait, amiket a széklábába akasztott, midőn leült, majd kabátot vett, föltette a kalapját, félrehívta a pincért, és valamit sugdolózott vele. Végül visszament az asztalhoz, hogy közölje, a ma esti fogyasztást rendezte. Csak ezek után lépett oda a feleségéhez, puszit adott neki, és karonfogva elhagyta vele a helyiséget.
A negyedik szék az alkalmi ismerősöknek, barátoknak maradt, és mindig foglalt volt. Sőt, legtöbbször plusz székeket is hoztak oda, hogy mindenki elférjen, aki csatlakozni akar a beszélgetésekhez.
Legtöbbje ezen alkalmi ivócimboráknak ott ült az autóbusz valamelyik ülésén, és lelkesen ürítgette a körbejáró üveget. Ott ült Viktor az epidemiológus, Péter a kamionsofőr, Dénes a nagybőgős, Kálmán a földrajztanár, Ottó a mentőápoló, Lajos a bútorgyári portás, Géza a műbútorasztalos, Márton a pallér, és természetesen Sarkadi a prímás.
Ezek az emberek estéről estére megjelentek, legalább egy kézfogás erejéig Tamás asztalánál. Néha csak elmondták, mit végeztek aznap, és mit szerettek volna, de nem volt rá alkalmuk. Máskor pedig a világ dolgait vitatták, vagy a munkahelyi ügyeket. Beszélgettek mindenről, nem volt tabu sem a politika, sem a szomszéd bora. Csak a családi életről, nőügyekről nem ejtettek szót soha. Na, nem prüdériából, szó sincs róla, csak éppen nem volt téma. Ha valakinek szerelmi bonyodalmai adódtak, tudomásul vették, de nem kommentálták. Beszédmodoruk azonos volt az utca beszédével, nem hiányoztak az erőteljes, durva szavak sem, de egymást soha meg nem sértették. Egymás között egyetlen egyszer sem tört ki veszekedés. Parázs viták, az igen! Abból sem történt semmi bonyodalom, ha nem egyeztek a nézetek, a vélemények, ha nem sikerült egymást meggyőzniük. Az ilyen viták azzal végződtek, hogy „Nem győztél meg, te fizetsz!” Ezzel aztán le is zárták a vitát, elfogadva a másik jogát, hogy a saját érveit megtartsa.
Az autóbusz közben elhagyta a síkvidéket, beért a hegyek közzé. Az esőt felváltotta a havazás. Délutánra feljutottak a hágóra, s onnan egy mellékúton hamarosan elérték végcéljukat, egy jól felszerelt menedékházat. Terveik szerint itt kívánták tölteni a hosszú hétvégét, a szép téli napokat, az ünnepeket.
Sűrűn hullt a hó, de az út járható volt, a lefele igyekvő rönkszállító autók lenyomták a havat, csak akkor adódott kisebb gond, ha szembetalálkoztak, de a hegyi utak törvénye szerint, mindig a lefelé jövő húzódik le az út szélére, hogy a kapaszkodónak helyet adjon.
A házban már várták a társaságot: a szobákat befűtötték és az ebédlőt is előkészítették. A tájat fehér lepel borította, eltakarva a bokrokat, sziklákat, kerítéseket, rönköket. A szépet is, s ami rút, azt is. Ameddig az ebédet, vagy jobban mondva a vacsorát felszolgálják, türelmetlenül felcsatolták a sítalpaikat és kipróbálták a havat és magukat. Kipirulva, vidáman jöttek vissza asztalhoz ülni.
Késő éjszakáig szórakoztak, iszogattak, még táncoltak is a fiatalabbak, s utána mély álomba zuhanva nem is vették észre, hogy kitört a vihar. Hóvihar! Reggelre úgy belepte őket a hó, hogy az ajtót sem tudták kinyitni. Az emeleti ablakon tudták csak a házat elhagyni. Bámész csodálkozással nézték a világot, s még a hangjuk is elakadt. Nem csoda, mert eltűnt minden a hó alatt. Az út éppen úgy, mint az autóbusz, a fáskamra, a melléképületek. A havazás már elállt, de a szél még fújt erősen. Hordta a havat, s ha akadályra talált, lerakta mögé. Ilyent életükben nem láttak!
— Emberek, hogy jutunk mi innen haza? — kiáltott fel valaki.
— Biztos feljön a hókotró — jegyezte meg bizakodva egy másik.
A menedékház gondnoka, Boldizsár már a fásszín előtt lapátolta a havat.
— Emberek, a földszinten, a bejárat melletti raktárban találnak szerszámokat — kiáltott a bámészkodókra —, s vegyenek magukhoz, amit gondolnak, hogy szükséges, és jöjjenek, szabadítsuk ki a tüzelőnket, mert ebben a hidegben hamar elfogy, amit előre behordtunk.
— Nyakig süllyedek a hóba! — kiáltott a kilépő Ernő.
— Ott, ahol a szerszámokat találták, ott vannak a hótalpak is. Kössék a lábukra, úgy megállhatnak a havon!
Nem ment könnyen a hólapátolás, a gödörásás. Sziszifuszi munkának tűnt, mert a szél mindegyre betemette, amit kiástak, de aztán csak sikerült kiásni egy aknát a szín előtt, hogy ki lehessen nyitni az ajtaját. Miután ezzel megvoltak, egymásnak adogatva annyi fát hordtak be a menedékházba, amennyi akár egy hónapra is elég lenne.
Hamarosan észrevették, hogy mennyire el vannak zárva a világtól. A mobiltelefonok semmit sem értek a térerő hiánya miatt, a vezetékes telefon is néma volt, a vihar biztos leszakította a vezetéket.
— Meddig tart itt a zord idő? — kérdezte lihegve Ernő a fahordás szünetében.
— Áprilisig! — jött a rövid válasz.
— Hogyhogy?
— Csak úgy, hogy ha egyszer itt leesik a hó, tavaszig nem megy el.
— És?
— Feljönnek a hókotrók, ha lenn a faluban végeztek az utak szabaddá tételében. De hogy ez mikor lesz, azt ne kérdezze.
Egyedüli kapcsolatot a táskarádiók jelentették. Minden adón a hóviharral foglalkoztak. Elmondták, hogy falvak, tanyák lettek elzárva, de a hóeltakarítás jól halad, és a katonaság, tűzoltóság is segít járhatóvá tenni az utakat. A hírekben a falvak felsorolása után megemlítették, hogy Füred körzetében nyoma veszett a turistákat szállító autóbusznak. Bondoraszó faluban még látták kora délután áthaladni, reggel ellenben nem jelentkeztek, mikor érdeklődni akartak katasztrófa elhárítók, hogy minden rendben van-e.
— Most rólunk beszélnek? — kérdezte Aranka.
— Sajnos, igen. Híranyag lett belőlünk — nyugtázta Boldizsár.
— Kár, hogy a rádió csak egy irányba működik! — sóhajtott Aranka.
— Mi van a rádióval? — kérdezte a hozzájuk lépő Karesz.
— Azon sopánkodom, milyen kár, hogy a rádió nem működik két irányba. Ha így lenne, kérhetnénk segítséget, s megmondhatnánk, hol is vagyunk.
— Nagyszerű! — kiáltott fel a férfi. — Óriási!
— Mi történt? — fordult oda Boldizsár.
— Ott van az autóbuszban a rádióm. Egy elég jó teljesítménnyel működő kézi rádió. Rádióamatőröknek való.
— Maga rádióamatőr? — lepődött meg a gondnok.
— Igen. Azt reméltem, hogy a tetőről majd lehetőségem lesz távoli rádiókapcsolatokat létrehozni. A kevesebb környezeti zaj is jó esélyt ad erre.
— Nosza, ássuk ki az autóbuszt! Hisz benne vagyunk az ásásban! — lelkendezett Aranka.
— Könnyen beszélsz! — válaszolt Tomi, aki pár perce ért oda a beszélgetőkhöz.
— Igaz, igaz, nem én kubikoltam, de hátha vannak pihent férfiak…
Voltak! És lelkesen ki is ástak egy mély aknát az autóbusz mellett. Mindenki ott tolongott a gödör körül és biztatta a csomagtérbe behatolni próbáló társaikat. Az emberek rájöttek, hogy a bent hagyott csomagjaik milyen nélkülözhetetlen dolgokat tartalmaznak.
— Az enyémet is keresd meg! Azt a barna sporttáskát.
— Az a piros bőrönd meg az enyém!
Így röpködtek a kívánságok. Karesz is megtalálta a táskáját, és nyomban elvonult vele a konyhába. Itt meleg volt és aránylag nyugalom. Fejére tette a fülhallgatót. És elmerült az éter hangjaiban — a külvilág megszűnt számára.
— Itt Zoltán-Péter-András. Itt Zoltán-Péter-András. Sürgős hívás. SOS. Sürgős hívás. SOS. Aki hallja adja át. Autóbuszunkat ellepte a hó, nem tudunk mozdulni. Vétel!
Ezt ismételgette a végtelenségig — reménykedve, hogy egy rádióamatőr meghallja, mint az orosz, aki vette Nobile segélyhívását.
(Egy orosz rádióamatőr muzsik fogta Nobile segélykérését: S.O.S.F.O.Y.N.C.I.R.C.A., jelezve, hogy Foyn szigete közelében vannak. Ezután találták meg a kutatókat 17 nap múlva. Ennyi időre volt szüksége a hatóságnak, ameddig útnak indíthattak egy repülőgépet.)
— Boldizsár! — kiáltott ki a gondnoknak. — Tudod a helyünk pontos koordinátáit?
— Minek az?
— Összejött egy kapcsolat és kérdezi, hogy pontos adatokat közölhessen a katasztrófa elhárítókkal, így könnyebben ránk találnak.
A gondnok leírta egy darab papírra, s odaadta. Karesz újra kezdte a hívást, de bosszankodva rázta a fejét.
— Mi történt?
— Nem jön össze a kapcsolat. Előbb még jó volt, aztán most megszakadt. Próbálom tovább…
Boldizsár otthagyta a gondjával. Nem akarta zavarni, inkább visszament a többiekhez az ebédlőbe. A társaság nagy része itt üldögélt és latolgatta a hazajutás lehetőségeit. Az asszonyok egymást riogatva révézeteskedtek, de a férfiak sem voltak éppen vidámak.
— Van elég ennivaló a házban? — kérdezte aggódva Matild.
— Éppenséggel van, de lehet, hogy nem a kényes városi nagyságák ínyére való!
— És mi lehet az? — kérdezősködött tovább felcsillanó szemmel a duci Matild.
— Hát, szalonna, füstölt oldalas, zsír, hagyma, burgonya, száraz paszuly, meg más ilyesmi, amit a padláson lehet tárolni.
— Padlás! — kiáltott fel Karesz. — Ott biztos jobb a vétel. Hogy lehet feljutni?
Boldizsár megmutatta a padlásfeljárót, és rádiósunk alig tíz perc múlva boldogan bejelentette, hogy meg vannak mentve.
— A katasztrófavédelem megkapta a koordinátáinkat, és kérdezik, mire van sürgősen szükségünk. Ha nincs életveszély, holnap küldenek egy helikoptert, hogy személyesen vegyék szemügyre a helyzetünket.
— Azt üzenjük — szólalt meg Tomi —, hogy oda menjenek, ahol nagyobb szükség van rájuk. Nekünk egyelőre elég, ha tudnak rólunk.
— Jó, jó, de mi lesz, ha elfogy az élelmiszerünk? — aggodalmaskodott Karesz felesége.
— Jaj, éhen halunk, ha nem jönnek értünk! — visította Klári, a Sarkadi felesége.
A vékony, ideges Klári mindig is hajlamos volt a hisztériára, de most még önmagán is túltett: zokogva leborult az asztalra, s ott jajgatott. A gondnok próbálta nyugtatni, lelket verni bele mondván, hogy nincs semmi baj, senki sem fog éhen halni, van elég élelmiszer a kamrában. Semmi nem használt.
— Vigyenek el innen! Haza akarok menni! — ismételgette.
— Ne butáskodj! — szólt közbe Aranka is.
Klárit nem lehetett megvigasztalni. Előkerült Sárközi is, kezében egy pohár pálinkával. Leült a felesége mellé, és szelíden unszolta, hogy igya meg. Az asszonyka gyakorlott mozdulattal felhajtotta az italt, megrázkódott, és letörölte a könnyeit.
— Szeretlek! — súgta a férjének.
A többiek is megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Elmúlt a kitörni készülő pánik veszélye.
— Erre a nagy „jettségre” iszunk! — oldotta fel a hangulatot Tomi, s az asztalra állított egy korsó bort.
Senkinek sem volt ellenvetése. Poharazgatás közben arra figyeltek fel, hogy a rádióban róluk beszélnek.
— Az elveszett autóbusz utasai hírt adtak magukról — mondta a bemondó lelkesnek szánt hangon. — A hozzátartozók megnyugtatására üzenték, hogy Füreden vannak, és semmiben nem szenvednek hiányt.
— Hát, ezt meg ki mondta nekik? — háborodott fel Aranka, aki eddig végig megőrizte a nyugalmát.
— Én voltam! — jelentette ki Karesz. — Miért? Nem így van?
— Végül is…
Néhányan a bátrabbak közül kimentek a sípályára kipróbálni, milyen lehet a mély, szűz hóban síelni. Nagy ívű kanyarokkal ereszkedtek le a hegyoldalon, s nagy hófelhőt kavarva álltak meg egy bravúros krisztiániával. Kipirult arccal, vidáman tértek vissza a menedékházba.
— Nos, jól ment a csúszkálás?
— Nagyszerű ez a hó! Úgy éreztem magam, mint az első síelők érezhették magukat a Svábhegyen — lelkendezett Kálmán, az egyik a bátrak közül.
(1892. december 4-én Bély Mihály és Demény Károly tornászok ereszkedtek le legelőször Magyarországon, síléceken vagy, ahogy akkor nevezték lábszánkón a Svábhegy lejtőjén.)
Másnap reggel Karesz szólt, hogy rádión értesítették, jön egy helikopter, és hoz élelmet, kenyeret, meg konzerveket. Küldi a vöröskereszt. Szóltak, hogy valahogy jelezzük a helyünket. Leszállni nem tudnak a hóba, csak leeresztik majd a csomagot kötélen.
Rövid idő múlva hallották is a közeledő gép berregését. Viktor mászott ki a tetőre nagy nehezen, mert ott is vastagon állt a hó. Egy piros színű kabátot vett magára, hogy jól látható legyen fentről. Jól is tette, mert a helikopterről hamar észrevették, és föléje repültek, majd lejjebb ereszkedtek, ameddig lehetett. Az élelmiszeres csomagot — egy nagy zsákot — leeresztettek szinte a Viktor ölébe. Meg akarta ragadni, de megcsúszott és a meredek tetőn leszánkázott, s olyan szerencsétlenül esett le az alatta levő erkélyre, hogy eltört a lába. Ráadásul a zsák is lekapcsolódott a kötélről, és az is ráesett Viktorra.
A nagy jajgatásra odaszaladt Boldizsár, és a többiek segítségével kiszabadították a zsák alól és bevitték a szobába. Valaki hívta Ottót, aki lévén mentőápoló jártas a balesetek ellátásában. Sajnos mindkét lábszárcsontja eltörött — állapította meg Ottó.
— Kérjünk a gépről hordágyat! — mondta Boldizsár látva, hogy az ott köröz felettük.
— De nem hallják a motor zajától, amit mondunk — aggodalmaskodott Sarkadi, aki ott téblábolt körülöttük.
— Vannak egyezményes jeleink — nyugtatta meg Boldizsár. — Sajnos nem ritkán kerülök velük kapcsolatba, mint gyakorló hegyimentő, s így jól ismerjük egymás jeleit, jelzéseit.
A helikopterről valóban, Boldizsár jelére leengedték a hordágyat. Ottó segítségével szakszerűen rögzítették pórul járt társukat, s a gépben levők szépen felhúzták, és baj nélkül beemelték. Klári ezt az alkalmat használta fel újabb félelmei kifejezésére.
— Engem is vigyenek magukkal! — sikoltotta. — Itt pusztulok el, ha nem visznek el! Jaj, jaj vigyenek! — folytatta égnek emelt karokkal, hogy a helikopter visszafordult, úgy értelmezve a mozdulatot, hogy valami baj van.
Gyorsan beráncigálták a házba, Sarkadi hozta a poharat, Klári felhajtotta a pálinkát, elmosolyodott.
— Szeretlek — súgta oda a férjének és minden rendbe jött.
Boldizsár közben kiszaladt, hogy jelezze, nincs semmi baj, mehet a helikopter Viktorral.
(Légi segélykérés esetén (repülő, helikopter) teljesen mozdulatlanul állva, a fejünk fölött V alakban feltartott karokkal jelezhetünk. Ha csak egyik karunkat tartjuk fel, azt jelenti, hogy minden rendben.)
A vállalkozó kedvű Aranka javasolta, mennének le a fakitermelők útjáig, nézzék meg, hogy dolgozik a hókotró.
— Mintha hallanám valamilyen motor hangát még most is, pedig már jó órája elment a helikopter — magyarázgatta hirtelen jött ötletét.
— Ötleted meghallgatásra talál! — jelentkezett Péter. — Tudod, lehet én még néhány információt, esetleg ígéretet is kicsikarhatok a kollégából.
— Ti sofőrök… — nézett rá Aranka.
— Igen, van bizonyos szolidaritás közöttünk, de én erre inkább büszke vagyok!
— Hiszek neked! Ne vedd tőlem rossz néven, ha néha csúfolódom.
E rövid pengeváltás alatt néhányan odagyűltek köréjük, és kijelentették, ők is lemennének az úthoz. Boldizsár állt a kis csapat élére, s máris vidáman siklottak lefelé betartva körülbelül a behavazott út vonalát. Hamarosan oda is értek. A hókotrók már letakarították a vág térre vezető utat. A gépek mélyen bent az erdőben burrogtak.
— Beszéltem a gépkezelővel — jött vissza félóra múlva Péter.
— Láttuk, jól megértettétek egymást! — kotnyeleskedett Aranka ismét. — Még a léceket is lecsatoltad, s felmásztál a lépcsőre.
— Így volt! Kiderült, hogy régebben annál a vállalatnál dolgozott, ahol most én. Sok közös ismerőst sikerült felemlegetni!
— Az hasznos!
— De mennyire! Megígérte, hogy még ma megtisztítja az utat a menedékházig. Igaz, ígértem neki, meg a mitfárernek egy üveg pálinkát. Gondolom, nem gond?
— Gondnak nem gond, sőt ha megteszik, amit ígérnek, nekünk se lesz gond innen kijutni!
Ezzel vissza is mentek a többiekhez.
— Emberek, lehet pakolni! Lejárt az üdülés és szabad az út! — kiáltott fel Tomi, amint meglátta, hogy a hókotró közeledik a házhoz széles nyomot vágva. — Reggel indulunk, ha virrad, ha nem!
Kitörő öröm fogadta a bejelentést. Az indulás simán ment, minden nagyobb bonyodalom nélkül. Vidám zsibongás töltötte meg az autóbuszt, még a máskor mindig mogorva sofőr is elmosolyodott közben-közben, mialatt rutinosan vette a szerpentin kanyarjait.
Már látszottak a falu házai, mikor egy alattomos kő kibillentette a kocsit, s az bokrokat törve belecsúszott az árokba. Egy öles fának ütközött, s oldalára dőlve megállt. Az utasok döbbent csöndben néztek egymásra. Tomi tért magához először.
— Megsérült-e valaki? — tette fel a legfontosabb kérdést.
Az emberek kezdték tapogatni magukat, mozgatni kezüket-lábukat. Megkönnyebbült sóhajok hallatszottak mindenünnen.
— Mindenki nézze meg a szomszédját, s kérdezze meg, hogy érzi magát, fáj-e valamije! — javasolta Ottó, aki foglalkozása révén felhatalmazva érezte magát, hogy egészségügyi tanácsokat adjon.
Az emberek úgy tettek, ahogy Ottó mondta. „Hogy vagy? „Nem érzel fájdalmat?” — kérdések röpködtek a levegőben. Hirtelen arra figyeltek fel, hogy valaki hangosan jajgat. A gépkocsivezető volt az. A kormányra dőlve találta Tomi, meg Ottó, ahogy odasiettek hozzá. A jobb karja élettelenül lógott mellette. Óvatosan kiemelték a székéből és a padlóra fektetve próbálták rögzíteni a nyilvánvalóan törött kart.
Valaki közben értesítette a mentőket, rendőrséget, s a tűzoltók is megjelentek. Az autóbusz utasai egykedvűen tűrték az intézkedők utasításait, hogy „ideálljanak, odaálljanak, szálljanak ki, ne menjenek ki az útra!” Még a máskor hisztériára hajlamos Klári is csendben maradt. Különös, hogy amikor komoly veszélybe kerültek ezek az emberek, egy sem esett kétségbe, hanem egymást és a segítségükre jövő szakembereknek igyekeztek segítőkezet nyújtani. Ennek leghasznosabb megnyilvánulása volt, hogy még maga a súlyosan sérült autóbuszsofőr is abban igyekezett, hogy biztonságban szállítsák el a járművét és az utasokat.
— Figyelj csak, Péter! Úgy tudom, neked megvan a D kategóriád is. Szólj a rendőröknek, hogy te veszed át a volánt, ha kihúzták az árokból a buszt. Máris ülj be, hogy irányítsd, amikor vontatják!
Így aztán Péter vezetett hazáig, a rendőrautó pedig végig ott ment előtte.
…
Másnap este már ott ültek — mit minden áldott este — a törzsasztaluknál.
— Akkor a nyáron visszamegyünk? — összegezte a beszélgetést Tomi, s többiek rábólintottak.
A pincérek kezdték lerámolni az asztalokat, ők is szedelőzködtek, hogy mire a takarító személyzet belép a terembe, ne legyenek nekik útban.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.04. @ 12:51 :: dr Bige Szabolcs-
