Hajdanvolt cicánk, Lilike, gyönyörű, hófehér állat, szexepilje is volt: egyik szeme kék, másik zöld, lévén kerti macsek, egyéves korában ivartalaníttatott. Azt gondoltuk, ezzel a fiúügyeknek örökre vége. Ám egyszer csak feltűnt, hogy amúgy csekély étvágyú macskánk állandóan kunyerál: nem győztük telerakni a teraszon lévő tálkáját. Lilikénk karcsú alakja mindeközben mit sem változott — nem értettük, hová s miért a temérdek eledel.
A rejtélyre hamarosan fény derült. Szemben, az utcánk túloldalán lakott egy hatalmas, cirmos-vörös kandúr, igen impozáns példány. Fejét felvetve, méltóságteljesen és peckesen közlekedett, ezért aztán mi csak Ezredesnek hívtuk (valódi nevére soha nem derült fény). No, egy alkalommal látjuk ám, hogy Lili, miután kitartó dörgölőzésével és esdeklő nézésével megint elérte, hogy tálját — aznap már másodszor — megtöltsük, elsomfordál, majd kisvártatva megjelenik, nyomában az Ezredessel. A kandúr nem vett észre minket, így aztán komótosan nekilátott, és pár perc alatt eltüntette a kiadós lakomát.
Meg voltunk hatva, és attól kezdve figyeltük őket. Hegyoldalban lévő kertünknek van egy alsó, kíváncsi szemek elől rejtett része, általában ott randevúztak. Idővel az Ezredes már nyíltan átjárt hozzánk; a nap nagy részét együtt töltötték Lilivel, és nemegyszer rajtakaptuk a két cicát, amint a kerti szerszámos kisházban egymást átölelve alszanak.
Teltek-múltak az évek, aztán egy szomorú napon Lilikénket elütötte egy autó. Nem élte túl. A kert aljában temettük el, sírjára fakeresztet tettünk. Az Ezredes másnap megjelent, lesétált az alsó kertbe, és sokáig üldögélt a síron. Aztán nem jött többet.
Az élet nem állt meg, és mi lassan elfeledtük a vörös kandúrt, azt gondoltuk, talán már nem is él. Egy napsütéses őszi napon azonban kislányom lelkendezve szaladt be a kertből, és már messziről kiabálta:
— Képzeljétek, itt van az Ezredes!
Valamennyien a teraszajtóhoz gyűltünk, és tényleg: az Ezredes lassú, bizonytalan léptekkel közeledett a kerti úton. Az öreg macska szívszorító látványt nyújtott. Megőszült, csonttá soványodott, fejét kimerülten lógatta. Bundája csapzott volt, lába remegett. Egy pillanatra megállt és ránk nézett, mint aki búcsúzik, majd tovább folytatta lassú, kínkeserves útját az alsó kert felé. Levonszolta magát a lépcsőkön és rézsűkön, végül leroskadt a fakereszt tövébe.
Nem állt fel többé. Ott halt meg, Lili sírján, akit ennyi év alatt sem felejtett el.
Ma is könnybe lábad a szemem, valahányszor eszembe jut.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.12. @ 18:23 :: Fábry Karola
