Rubin Szilárd (Budapest, 1927. szeptember 6. – Tapolca, 2010. április 14.) magyar költő, író, műfordító.
1937-ben hunyt el édesanyja. 1945-1947 között a Pázmány Péter Tudományegyetem angol-magyar szakos hallgatója volt. Az Újholdhoz tartozott. Volt lapkorrektor, kiadói lektor, a Családi Lap munkatársa, a Központi Sajtószolgálat kulturális rovatvezetője, az Interpress Kiadó olvasószerkesztője. – Ennyi olvasható Róla ma a wikipedia oldalán…
Az apai ágon zsidó származású, görög katolikusnak keresztelt Rubin Szilárd 1927-ben született Budapesten. Édesanyja a harmincas évek végén a tébécé áldozata lett, munkaszolgálatos édesapját pedig a háború alatt veszítette el. Rubint anyai dédanyja nevelte Mohácson, amely – a szintén ifjúkori helyszín: Péccsel együtt – idillikus színtérként jelenik meg a műveiben. Pesten angol–magyar, illetve filmrendező szakon beiratkozott az egyetemre, de egyiket sem végezte el. Irodalmi pályáját költőként kezdte, az Újhold köréhez tartozott, mély és különleges barátság fűzte Pilinszky Jánoshoz. A műveit aprólékos figyelemmel megalkotó, azokat folyamatosan újraíró Rubin Keresztesi József szerint prózaíróként is megmaradt lírikusnak: „prózaírói attitűdje nagyon közel állt a lírikuséhoz, aki mondatról mondatra, fordulatról fordulatra csiszolgatja a szövegét. Ha tetszik, hasonló műgonddal formálta a prózáját, ahogy egy újholdas költő a verseit”.
„Szeretném most barátaim kezét
megszorítani legalább, de ők is
messze hulltak s nem tünnek föl a ködben,
mint a regények alakjai… Fázva
megborzongok és hátranézek: fönn a
Mecsek oldalán kigyulnak a villák,
előkelően és távolian…”
(Rubin Szilárd: Esti félelem)
„…Én már kamaszkoromban eltökéltem, hogy csak ruházkodásomban s nem irodalmi ízlésemben követem a divatot. Amúgy, csak suttogva merem kimondani, java kortárs klasszikusaink egy részét unom. Így volt vele az inkvizíció egyik nagyhatalmú szolgája, a drámaíró Lope de Vega is. Nem kisebb irodalomért ő, mint Kosztolányi írta meg róla, hogy halálos ágyán lelkét kilehelve még egyetlen bátor mondatra tellett tőle. „Unom Dantét!” suttogta Lope de Vega az istenkáromlással felérő ítéletet. Dantét abban a világban nem volt szabad unni.
Ha én most nevesíteném, kiket olvasok ásítva, kétségbeesetten vagy alkalmanként megvetéssel nagyhírű kortársaim közül, a nyomdaprés folyamatosan nyomná jelen könyvemet. Éppenséggel az a híresség nem érdekel, ami nekik jutott. Egyetlen évtized? Come on, ne csacsiskodjunk, én legfeljebb azokat irigyelhetném, akik félévszázada menetelnek, mint jómagam. S még azokat sem.
Irigyeltem valakit is valaha? Igen, a gyarlóság alkalmanként erénnyé fajulhat. Irigyeltem Rubin Szilárdot. Már a neve miatt is, mert mintha Krúdyból lépett volna elő. Ő Író volt, semmi más, nem szegődött könyvkiadóhoz, nem ment el egyetemi tanárnak, újságírónak. Rubin Szilárd, ha nem nyafogott azon a fura fejhangján, író volt, és így írt folyton folyvást. Családregény írásával kezdte, aztán áttért a modern regényre. A Csirkejáték remek regény. A nagy Pilinszky János egy interjúban azt mondta, hogy őt a kortársai közül Ottlik, Németh László és Rubin Szilárd érdekelte.
Rubin és Pilinszky persze barátok voltak, nőkről fecsegtek példátlan izgalommal. Olykor megálltak egy sarkon, és a semmit nézték órákig. Ez a semmi ott volt, tapintható volt, kommunizmus volt. Rubin és a Pilinszky, az író és a költő megszenvedték ugyan a történelmet, de valójában nem érdekelte őket. Rubin olykor velünk járt a Lukács uszodába. Politikáról a zuhanyozóban beszélgettünk: a zuhany zaja elnyomott volna minden mikrofont. „Odanézz – mondta Rubin, úgy 1957-ben. – Ott mossa a fenekét.” És csakugyan Magyarország egykori miniszterelnöke, aki behívta az oroszokat, ott mosta mindenét. Később a lelki szennyesét is, sikeresen. Ha valaki egyszer megleshette hazája miniszterelnökét fenékmosás közepette, akkor értékére szállítja le a politikát. Rubint nem érdekelte a politika, főként miután látott néhány történelmi hólyagot pucolászni közöttünk.
A csirkejáték állítólag és Rubin szerint Amerikából származott: ki bírja tovább a síneken a rohanó vonattal szemben, elugrani az utolsó pillanatban. Higgyük el Rubinnak, hogy volt ilyen csirkejáték a tengerentúlon és Mohács környékén, ahol a mű játszódik. Milyen békebeli lélektan, milyen remek emberábrázolás! Következésképpen Rubinról nem írtak kritikát, nem tüntették ki jószerivel semmi plecsnivel. Különben sem ért rá: írt, írogatott, s nézte a nagy semmit.
Rubin ködlovag volt, miként cimborája Vidor Miklós…”
UNGVÁRI TAMÁS
A feledés enciklopédiája
KÖDLOVAGOK
Keresztesi József: Rubin Szilárd – Pályarajz
(Részlet a könyvből)
Ha azt mondom, hogy ismertem őt, máris pontosítanom kell magam. Leveleztünk, és folytattunk jó pár hosszú telefonbeszélgetést azt követően, hogy 2003-ban elnyertem egy ösztöndíjat Rubin Szilárd életművének kutatására. Akkor már hosszú ideje Tapolcán élt, visszavonultan és elfelejtve. Meglepte, hogy egyszerre csak fölbukkant valaki, aki az ő munkáival foglalkozik. És persze örült is neki, nagyon segítőkésznek bizonyult, jó néhány dokumentummal ellátott. Ekkor még előtte voltunk a Csirkejáték harmadik (különösebb visszhangot nem verő) kiadásának, és jóval előtte a németországi felfedeztetésének (amely aztán nagy visszhangot vert idehaza is).
2005 elején felajánlott közlésre egy részletet a Jelenkor számára – ahol azokban az években szerkesztőként dolgoztam – a Kutya az országúton című bűnügyi regényből. Erről a könyvről maga is úgy tartotta, hogy már soha nem fogja befejezni, a részlet mégsem volt érdektelen, többek között Pilinszky és Sheryl Sutton figuráját szerepeltette benne. Az utolsó pillanatban nagyon udvarias és barátságos hangon visszavonta a közlést, amiben szerepet játszhatott az én fontoskodó és karót nyelt szerkesztői levelem is, az esetleges változtatások aprólékos magyarázatával. Érzékeny ember volt, és kényes a stilizáció finomságaira: minden bizonnyal ez a korrektúraforduló rettentette vissza. Most, ahogy ezt a szöveget írom, megkerestem a gépemben a levelet. Újraolvasva úgy találom, hogy nem pedagógusként viselkedtem (ahogy egy szerkesztőnek kell), hanem rettenthetetlen seggfejként (ahogy egy stilisztának).
És ráadásul távolságtartóan is. Ami azt illeti, nem akartam igazán közel kerülni hozzá, megtartottam a három lépés távolságot. Kettőt egyébként is szokásom megtartani, de a hármat az ő esetében helyénvalóbbnak éreztem. Minden kedvessége mellett – amely leginkább, azt gyanítom, régi vágású társasági előzékenységből fakadt – sértődött és gyanakvó ember volt, tele panasszal, keserűséggel és konspirációs teóriákkal. Az őt övező csöndet szándékolt mellőzöttségnek tekintette. Minden gesztus mögött további, sokatmondó gesztusokat sejtett. A szellemi életet olyan világnak látta, melyet érdekek és ellenérdekek hálózata sző át keresztül-kasul. Peremre szorított, ellenséges közönnyel övezett írónak tartotta magát.
Nemigen publikált azóta, hogy 1990 áprilisában otthagyta a Magyar Fórumot. Magányosan élt, és több évtizede görgette maga előtt az ötvenes évek hírhedt bűnügyéről, a Jancsó Piroska-féle törökszentmiklósi gyerekgyilkosságokról szóló dokumentumregényét. Erről a könyvről nem beszélt nekem egy-két elejtett megjegyzésnél többet.
Aztán elkészült az említett írásom, ez a monográfiának még kevés, önálló tanulmánynak túlontúl terjedelmes szöveg, melyben az egész publikus életművet áttekintettem (pontosabban szólva a kötetpublikációkat: az esszéket-jegyzeteket, kisebb írásokat nem vizsgáltam szisztematikusan, ami – utólag úgy látom – súlyos mulasztás volt). Valamikor 2005-ben elküldtem neki egy példányt, mire Szilárd minden magyarázat nélkül megszakította velem a kapcsolatot. Nehéz eldönteni, hogy min sértődhetett meg. Mivel ezt sosem beszéltük meg, így csak találgatni tudok, de valószínűleg ez a kijelentés érinthette érzékenyen: „a zsidó származás valamiféle kényelmetlen, unheimlich tényként tárul föl a két központi regény [ti. a Csirkejáték és a Római Egyes] főhősei előtt: tudatosítása sem Angyal Attila, sem Rostás Levente esetében nem az azonosulás irányába mozdítja el a figurát. A Rubin-regények erős önéletrajzi fogantatása talán lehetővé tenné e művek bevonását annak vizsgálatába, hogy mi vezette a szerzőt a kilencvenes évek elején az induló Magyar Fórum köréhez.”
(Most, ezt a szöveget írva végre beültem a könyvtárba, megtenni azt, amit annak idején részint idő hiányában, utóbb pedig lustaságból elmulasztottam, és végigolvastam a Magyar Fórumban publikált rovatát, a Rádiónaplót. A korai Fórumról van szó, amely még nem az antiszemita Csurka terrénuma, hanem az induló MDF lapja. Az első évfolyam ötödik számában indul a rovat, ’89 novemberében, a négyigenes népszavazás előtt. A kép vegyes: részint bosszantó, részint szép szövegek. Erős katolikus és nemzeti indíttatás, erős antibolsevizmus. Türelmetlenné válik a hangja, ha az MDF-fel kapcsolatban ekkortájt felbukkanó antiszemitizmus-vád szóba kerül. A legfontosabb rádiós cikkét – 1990. március 21., II. évfolyam, 10. szám -, amelyben arról ír, hogy miféle belső igény vezette Lakitelekre, elküldte nekem, én pedig elolvastam, csak éppen nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget: süketnek bizonyultam rá, pedig fontos dolgot akart elmondani benne. Aztán a parlamenti választások után egy választási műsort tűz tollhegyre, amely az MDF és a lehetséges koalíciós partnerek közti, illetve magán az MDF-en belüli ellentéteket feszegeti. Miután a következő lapszámban a szerkesztőség, noha rendkívül rosszmájú kommentár kíséretében, de helyt ad Betlen János viszontválaszának, Szilárd megsértődik, és felhagy a rovattal.)
Ugyanakkor azt gyanítottam, hogy ez a fordulat, a kapcsolat megszakítása a kezdetektől benne volt a pakliban, és különösebben nem is lepődtem meg rajta. Nem hívtam föl, nem kértem magyarázatot – egy levelezőlapon megkértem, hogy jelezzen vissza, valóban megérkezett-e a küldeményem, de a válasz hallgatás volt. Ezután annyiban hagytam a dolgot. Részemről megmaradt a három lépés távolság, az ő részéről – ki tudja.
Néhány évvel később mégis ő közeledett felém. Először békülékenyen üzent nekem egy rádiós szerkesztőn keresztül, majd dedikált példányt küldött a Csirkejáték német kiadásából. A szöveg valóban alig-alig olvasható ki, a „polyneuropathia” szó leginkább csak kikövetkeztethető:
Kedves Keresztesi József!
„Győztest ki említ?
Minden csak kitartás!”
Ottlik akarta ezt mottónak, de a mi esetünkre is illik. Most, ha megkésve is, fejet hajtok tudásod előtt! Sok sikert kívánva neked – megbecsüléssel!
2009. V. 19. Rubin Szilárd*
* Írásom szétesett a polyneuropathia miatt.
Egész eddig magázódtunk, Szilárd ebben a dedikációban váltott tegezésre. És ha úgy tetszik, az is beszédes elírás, hogy „győztest” ír „győzés” helyett. Élete alkonyán utolérte a siker. Kibékültünk, gondoltam, szót se többet róla; hogy pontosan min is vesztünk volna össze, azzal, őszintén szólva, nemigen foglalkoztam. Nem sokra rá, valamikor a nyár közepén – az utolsó nyara volt ez – fölhívott, és hosszú panaszáradatot zúdított rám, segítséget kérve, hogy kihez forduljon, merthogy őt a német sikere kapcsán anyagilag egész biztosan megrövidítik. Egy teljes órán keresztül fejtegette mindezt. Úgy tűnik – s ki tudja, talán az ő lelki háztartása épp erre volt berendezve -, hogy a siker is az újabb keserűségek forrásává lett. Akárcsak a szerelem Till, Angyal Attila, a Csirkejáték hőse számára.
Én persze érdemben semmit sem tudtam felelni neki, mindössze annyit tettem, hogy semmire sem kötelező, tárgyilagos udvariassággal igyekeztem körültekintésre inteni. Végül más témákra terelődött a szó, és megállapodtunk abban, hogy augusztusban, a nyár utolsó hetében, amikor a szigligeti JAK-táborban tartózkodom, személyesen is fölkeresem.
Egy emeletes sorházban lakott a városközpontban, a Malomtó szomszédságában, a Batsányi János utca 7/1-ben, épp szemközt a Batsányi szülőházát hirdető emléktáblával. Ismertem már a házat, mert amikor ugyanennek a nyárnak az elején egy családi kirándulást tettem Tapolcán, rászántam egy rövid kitérőt, hogy megnézzem, hol lakik. Nem csöngettem föl hozzá, eszem ágában sem volt rárontani. Csupán megkerestem a nevét a lépcsőházi csengőn.
Ugyanazon a délutánon láttam a helytörténeti gyűjteményben a Batsányi-emlékszobát is, benne pedig minden idők legbornírtabb kitüntetését, az 1992. október 23-án kelt, díszpolgári címet adományozó oklevelet: „Batsányi János költőnek (posztumusz) hosszú időn át kifejtett művészi tevékenysége elismeréséül”. Hosszú időn át kifejtett művészi tevékenység. Hát, ha csak így nem.
*
Szigligetről rövid buszúton lehet Tapolcára eljutni. Még utoljára nekifeszül az augusztus végi nyár, árnyékba húzódom a buszmegállóban. Két könyvet viszek magammal, az egyiket éppen olvasom, az Éjerdő Djuna Barnestól, minden idők legjobb regénykezdő mondatával. A másik könyvet ajándékba viszem. Gonosz ajándék lesz, ami azt illeti.
A kapukódot már korábban megadta Szilárd, belépek a lépcsőházba. A harmadikon lakik. Hasonlíthatatlan konyhaszag, a padlón mozaikminta, a lépcsőfordulókban cserepes növények. Mélyről, gyerekkorból ismerős minden. Az ajtaján a neve, fekete ragasztócsíkra gépelve.
Kopogok, kikiált, hogy jöjjek be.
Rövid folyosó, bal kéz felől konyha, majd fürdőszoba, szemközt balra a hálószobája, jobbra a nappali. A nappaliban az ablak felől két bőrfotel, köztük egy kis üvegasztal. Itt ül, járókeret mögött, és barátságosan mosolyog. Nem gondolta volna, hogy ennyire fiatal vagyok.
Én se tudtam, mire számítsak. Egyetlen fotó volt róla forgalomban, amelyik a Római Egyes hátlapján szerepel. Rakéta Regénytár, 1985: ekkortájt a negyvenes évei vége felé járt. A halála után kerülnek majd elő róla további fényképek, köztük több felvétel a vonzó, jóképű fiatalemberről. Aki itt ül, semmiben nem hasonlít a nyolcvanas évek közepi portréhoz. Csontsovány öregember, hatalmas szemek, mosolyráncok. Ritkás ősz haj, előreugró sasorr. Most, ahogy elnézem a középkorú Rubinról készült fényképeket, visszatekintve az a benyomásom támad, hogy ekkorra az arca széppé fogyott: a testi leépülés előhívott benne (rajta?) valamiféle légies törékenységet.
Ahogy elegánsan gesztikulál, föltűnnek a bizarr, karomnyi hosszúra növesztett, rendkívül finoman manikűrözött körmök. Könnyű, rövid ujjú inget visel, strandpapucsot és könnyű rövidnadrágot. Sebek a lábszárán és a könyökén. Nem hord protézist, a fogáról aláhúzódott az ínyhús. A hang ismerős a telefonból: igen lassú, elnyújtott, magas, éneklő beszéd. Kíváncsi pillantással veszi szemügyre a könyveket, a Barnest ismeri, a dalszövegkönyvemet már előre dedikáltam. Ennek kapcsán a populáris kultúrára terelődik a szó, és kisvártatva előkerül a James Dean-téma.
Még a nyári telefonbeszélgetés során kérdeztem meg tőle, amit már régóta tudni szerettem volna: vajon mi köze lehet a regénybeli csirkejátéknak (ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt) az Ok nélkül lázadó chicken run-jához (ahol a szakadék felé száguldó autóból kell kiugrani, lehetőleg minél később)? Egész pontosan: hogy a túróba láthatta ő az ötvenes évek derekán a Dean-filmet Magyarországon? A válasz egészen elképesztő volt: Bécsben látta, méghozzá a nevezetes 1956. októberi írószövetségi hajókirándulás során. Ekkor keveredett élethosszig tartó, szoros barátságba Pilinszkyvel, és ekkor mentek el együtt moziba, megnézni James Deant. Most ismét előjön a Dean-film, és Szilárd a fejét hátraszegve, széles mosollyal közli, hogy be kell vallania valamit.
„Én filmrendezőnek születtem.”
Merthogy a tehetsége erre jelölte ki. A háború során, miután a mohácsi városvezetés nem engedte deportálni a félzsidó gyerekeket, a katonai reptéren kellett kubikolnia, és hogy az ép eszét megőrizze, fejben egy forgatókönyvet írt. Később, a hatvanas években rá kellett jönnie, hogy a filmnek mint művészeti ágnak nincs semmiféle jövője. Manapság már nem is nagyon követi az újabb produkciókat.
Arra gondolok, hogy most jön Fellini meg Bergman, esetleg még Greenaway.
„Ez az Almodóvar nem rossz, de ez a hogy is hívják… Tarantino?” Ismét a kecses kézlegyintés, felkuncog, az éneklő hang magasba csap. „Hát, Jóska, ez a Ponyvaregény azért egy nagyon gyönge dolog, nem igaz…?”
Erre azért nem számítottam. Csevegünk hát egy keveset Tarantinóról.
(Ismét csak utólag, megbocsáthatatlanul későn néztem át a könyvtárban a filmes írásait. Négy rövidke cikk a Filmvilágban 1958 és 1961 között, ezekben pontosan kifejti, hogy miért találja művészi zsákutcának a filmet. A filmkészítés technikai demokratizálódásában látja a kiutat, ami ma, fél évszázaddal később bizony őt igazolja. Aztán egy évtized múltán, 1970-ben két filmkritika a Filmkultúrában, az egyik Juraj Herz filmjéről, A hullaégetőről, a másik Buñuel Viridianájáról. Mindkettő hiperérzékeny negatív kritika, az utóbbihoz finoman elhatárolódó jegyzetet fűz a szerkesztőség. Nagyon okos, finom szöveg, és radikális szürrealizmus-bírálat egyszersmind; idézi benne Pilinszky bon mot-ját, miszerint a szürrealizmus a metafizika iparművészete. Ezt az írást annak idején elküldte fénymásolatban, széljegyzetként ráfirkantva, hogy a Bíró Yvette- és Konrád György-féle társaság számára ekkor vált világossá, hogy ő máshol áll. Tehát ismét csak egy szerkesztőségi kommentár hatására húzódott vissza azon nyomban a csigaházába.)
A szobában ízléses rend uralkodik, a fehér falakon keretezett képek, köztük Pilinszky felvételei. Karthauzi kolostor temetője. Az ajtó felett egy szép, fiatal nő portréja. Nem tudom, kicsoda, kíváncsi volnék, de nem kérdezek rá. Vajon miért érezném tolakodásnak?
Szilárd rendkívül érdeklődő és élénk. Kifejezetten derűs benyomást kelt, nincs benne semmi indulat. A véleményemre kíváncsi az ÉS-ben megjelent cikkekről. Az augusztus 14-i számban Földényi F. László és Ungváry Rudolf is közölt egy-egy esszét a Csirkejáték német fogadtatása kapcsán. Ungváry valamiféle baloldali világvégét, a „fasisztaellenes társadalmi konszenzus” összeomlását vizionálja – mintha ugyan bármiféle megjósolhatatlan földindulás ment volna végbe, mintha ugyan a Magyar Gárda megjelenéséig stabil baloldali konszenzus uralkodott volna a harmadik köztársaságban –, és ehhez csatolja adalékként a Csirkejátékot mint a zsidó öngyűlölet magasrendű művészi produktumát; Szilárd mindezt nem nagyon érti, és ami azt illeti, én sem, így némi vállvonogatásban konszenzusra jutunk. Földényi írása jóval világosabban fogalmaz, ő szintúgy azt a sajátos helyet keresi, amit a regény a politikai térben elfoglal, akár innen, akár Németországból nézve. Az ő olvasatában a Csirkejáték mindenféle politikai meggyőződésnek, hitvallásnak és táncrendnek – persze különösképpen a baloldali érzékenységnek – fittyet hányó, egzisztencialista remekmű, és nem véletlenül hozza föl vele kapcsolatban Céline nevét. Szilárd ismét hátraveti a fejét, ismét a lassú, vontatott, magas hang, a kuncogás.
„Céline? A Céline kemény… Erős, férfias. Ez a Csirkejáték… Ez olyan nyafogós, olyan feminin, hát nem az?”
(Utólag többnek találom ezt a megjegyzést, mint az önirónia szellemes megnyilatkozásának. Angyal Attilában valóban vajmi kevés található meg Bardamu-nek, az Utazás az éjszaka mélyére hősének a cinizmusából. Rubin Szilárd háborús árva volt, és ebben az összetételben mindkét tagra azonos hangsúlyt kell helyezni. A két fontos kisregényében a hatalommal mindig a kisemmizettség áll szemközt, a politika pedig nem más, mint ennek a kisemmizésnek a végrehajtó mechanizmusa. Másfelől pedig az árvaságot mindkét mű egzisztenciális súllyá növeli. Rubin annak idején kísérő szöveget írt El Kazovszkij 1983-as Figaro-díszleteihez; az egyik küldeményében ezt a kisesszét nevezte meg a legjobb írásaként. A művészet arra hivatott, mondja ebben, hogy az elveszített, univerzális ünnep előjátékaként jelenítse meg önmagát: „én egy karácsonyhiányban szenvedő világ, sőt, az antikarácsony világának csillagszóróit és üvegdíszeit láttam meg, vettem észre nála, általa, vagyis tulajdonképpen egy horrorrá változott mennyországot. A kisfiú, aki az aranypapírból készült koronát viseli, rendszerint lázas, ahogy a valóságban Kazovszkij jégkockafényű, kimérten előkelő díszletei is azok.” Azt hiszem, hogy ez az El Kazovszkij és Pilinszky felől értett, szorongással és traumákkal teli modernizmus jobb magyarázatot ad Rubin Szilárd két kisregényéhez, mint az antihumanista politikum felől érkező olvasat.)
És így gondoltam ezt ezen a nyári délutánon is, miközben ő valami történetet mesélt Csurkáról: egy külföldi kolostorban megszállván Balassa Péter felskicceli a vendéglátók számára a szerinte legfontosabb kortárs magyar írók listáját, és amikor utóbb Csurka ezt végigolvassa, rájön erősen a kurziválhatnék. És hát tényleg, a saját szemével látta, képzeljem csak el, azon a listán szinte mindenki zsidó volt, hát most mit szólok ehhez?
Úgy tűnik – nem akkor, ismét csak most, utólag visszagondolva, vagy inkább magyarázatot keresve –, hogy Szilárd nemzeti önérzete szintén szoros összefüggésben állt a kisemmizettség tudatával. Ahogy, érthető módon, a Trianon utáni magyar nemzeti önérzetnek is ez a meghatározója. De Rubinnál mintha a kisemmizettség is egzisztenciális szorongássá növekedne. Magyarázatot keresek, nem mentséget. IRA-plakátok és relikviák több helyen a lakásban, II. János Pál portréjának és Orbán Viktor választási plakátjának a szomszédságában. (A Kutya az országúton egyik szála az IRA-hoz vezetett volna.)
Kedvesen és barátságosan kifaggat, kiféle-miféle volnék. Keresztény és közép, történetileg legalábbis. Ragyogó mosollyal bólogat. Pilinszky számára is, meséli, mennyire fontos volt a családja lengyel nemesi származása. A származás, úgy fest, rettentő lényeges a szemében. Olyasvalami, ami alapjaiban határozza meg a személyiséget, nem pedig szabadon követhető vagy megszakítható hagyományrend.
És ettől alighanem egész életében szenvedhetett.
Hogy is szól a Csirkejáték nevezetes mondata, amikor Till a tükörben szemügyre veszi saját magát: „Elnéztem a feszült és sápadt arcot, egy megkésett, fonák Julien Sorel arcát, akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omló falához.”
Saját zsidó származásával nem tudott, nem akart kezdeni semmit: mintha csak botrányosnak vagy egyszerűen bosszantónak találta volna, hogy akaratán kívül része lett ebben az ügyben.
„És mondd csak, Jóska, amikor a te kritikusi karriered indult…. Nem kellett hitet tenned, hogy is mondjam… Izrael állam mellett?”
Alacsonyan jár a nap, egyre mélyülnek a színek.
Magyarázom neki, mint egy gyereknek, hogy nem úgy van ám az a kollektív identitással. Meg hát elvileg a teológiai antiszemitizmus is passzé, fölidézem, hogy II. János Pál „idősebb testvéreinknek” nevezte a zsidókat. De hát akkor, mondd meg, Jóska, vajon miért ez a hosszan elhúzódó, föl-föllobbanó gyűlölet? Mi lehet a magyarázata? Azt felelem, hogy a legkitartóbb gyűlölködés gyakorta családon belül, rokonok között üti föl a fejét. Ez a válasz tetszik neki, eltűnődik rajta.
Ülök a fotelben, jóindulatú, okos keresztény fiú, és akaratomon kívül percről percre egyre jóindulatúbbá, okosabbá és keresztényebbé válok. Inkognitóban vagyok, kár tagadni. És mennék már a fenébe, ami azt illeti.
Ott a könyvem az asztalon, telis-tele anarchisztikus punk dalocskákkal. Nem hazudok neki, és nem játszom szerepet, de onnan nézve, a könyv felől, amit ma este majd nyilván kézbe vesz, minden gesztusom hazugság.
Ne menjek még, ugyan már, csak most jöttem. Hozatott fagylaltot az ápolónővel, kinn van a fagyasztóban. Ő nehezen mozog, de ha megtenném, hogy behozom, elő vannak készítve a tányérkák és a kiskanalak is.
Esszük a fagylaltot, kérdezem, hogy halad-e a könyvével. Úgy két-három éve azt mondta, hogy már csak a befejezés és végső simítások vannak hátra, pár hónapnyi munka. Most azt feleli, hogy nehezen megy a dolog, a betegsége miatt gépelni sem tud már, és el kellene még utaznia kutatni Kalinyingrádba, a katonai levéltárba. Hümmögök, eszem a fagylaltot.
Eszébe jut valami. Megkér, hogy hozzam át a hálószobából a Pilinszky-összest, mert szeretne mutatni egy verset. Az ágya alacsony kórházi ágy, mellette infúziós állvány. Fél üveg sör. A könyvespolcán az új Ottlik és Dosztojevszkij-kiadások (a Bűn és bűnhődés új fordítására én hívtam fel a figyelmét annak idején), ott az Ottlik-veduta, és ott van Sári Laca könyve, A hattyú és a görény. (Ottlikra, azt hiszem, féltékeny volt, biztos ízléssel és jó szemű, vérbeli művészirigységgel. Fontosnak tartotta egy elutasító kiadói levél másolatával bizonyítani, hogy a Csirkejáték nem az Iskola a határon után született, az Ottlik-vedutát pedig valamiféle leleplezésként ünnepelte.)
Áthozom a Pilinszkyt, kikeresem a verset. Csak és kizárólag akkor tudja befejezni a regényét, ha ezt a verset képes lesz megérteni. Segítsek neki. A Nincs több az, a Szálkák kötetből.
Olvasni kezdi. Négyszemközt nem szavalt nekem senki sem verset gimnazista korom óta.
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak s a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.
Ezek a szemek,
egyedűl eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.
Egyedűl
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedűl
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.
Ekkor még nem ismerem a Jancsó Piroska-sztorit, Szilárd pedig nem bocsátkozik magyarázatokba, valószínűleg úgy emlékszik, hogy már elmesélte. Arra kér, hogy fejtsem meg neki a verset. Elolvasom újra meg újra, végül makogok valamit. A bűn mint tapasztalat, a bűn mint megváltható állapot. Olyan hely, ahonnan az ember ráláthat a saját egzisztenciájára. De lehet, hogy csak most gondolom mindezt.
Sokadszorra végül tényleg útnak indulok. Késő délután van. Nagyon kedvesen búcsúzik tőlem. Milyen furcsa az élet, hogy ennyire későn fedez föl magának egy fontos embert. Nem kísér ki, nem nagyon tud mozogni, a járókeret mögül integet.
Nekem pedig eszembe se jut, hogy meghalhat.
Az életinterjú tervéről, hogy rendszeres időközönként visszajárjak, és hosszú beszélgetéseket készítsek vele, már a délután folyamán letettem. Úgy gondolom, hogy azért nyaranta, az augusztusi JAK-táborok idején majd minden évben átruccanok hozzá.
A könyvem ott marad az asztalon, dedikálva. Amint kézbe veszi, ismét más ember leszek a szemében.
A késő nyári délután kora estébe fordult Tapolcán, megnyúltak az árnyékok, de a magasban még ragyog a nap a háztetőkre. Amikor a következő év áprilisában utolér a halálhíre, épp betelik a telefonom névjegyzéke. Nem visz rá a lélek, hogy kitöröljem a számát, átteszem a SIM-kártyáról a telefon memóriájába.
Az esszé megírásának idején a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíj-támogatását élveztem.
Rubin Szilárd: Zsebtükör (válogatott írások)
A Rubin-életmű újabb titkai
Rubin Szilárd életművének újrafelfedezése az utóbbi tíz év egyik legnagyobb szenzációja. A Csirkejáték, a Római Egyes és az Aprószentek hosszú évtizedeken át elfelejtett szerzője immár elfoglalta az őt megillető helyet az 1945 utáni magyar irodalomban. A kisebb írásai ugyanakkor mind ez idáig jószerivel elérhetetlenek voltak a szélesebb olvasóközönség számára. E kötet ezt a hiányt igyekszik pótolni: nemcsak Rubin Szilárd verseit, illetve prózai írásainak a legjavát közli, hanem esszéit-kritikáit is, valamint válogatást nyújt a hagyatékban maradt levelezésből. Az anyagot a Rubin Szilárd – pályarajz című monográfia szerzője, Keresztesi József állította össze; szándéka szerint azokat az írásokat gyűjtötte itt egybe, amelyek érdemben gazdagíthatják, illetve árnyalhatják erről a különös pályafutásról alkotott képünket.
litera.hu
Szentkuthy Miklós
Rubin Szilárdhoz, 1963. június 14.
1963. VI. 14. Péntek reggel
Kedves Szilárd,
elolvastam egyben könyvedet, nem is lehet másképp, kitűnőnek találtam, mélyen megrendített, és tőled (vagy magamtól) tanulva könnyesek lettek a kurzívval nyomtatott zárólapok. Ate szavaid ezek, hogy magános, mániás („aránytalan mánia”, valahogy így, 106. o.) idegroncs, őrült, infantilis stb., és mindez borzasztó életi és művészeti veszély, de te győztél sex és mazochizmus és gyermekdedség fekete és pathológiát súroló csapdáin, a könyv nem lett freudista séma, önkínzó giccs, hatástalan és unalmas exhibició, hanem mindennek ellentéte. Szépség, költői, megható szépség árad a könyvből a neuraszténia romjai és hínárjai fölött, igazi modern, mai Werther – régi tervem a szerelem útját megírni Izoldától Orsolyáig, Trisztántól Attiláig az irodalomban, ebben az esszében legvonzóbb kísérleti nyulaim közé fogsz tartozni. Mert hiszen tipikus vagy, fájdalmasan, de nemesen kötelező módon tipikus – mert mi a mai líra és regény zöme? Túlfinomult, rutinos idegérzékenység, sok-sok plasztikus, érzékletes, realista megfigyelés és hozzáfonódott metafora (telezsebből a pszichológiai kiskáté minden pontja) – autobiográfia és autobiográfia és autobiográfia (ami elvégre nem rossz véglet a Grál-költészet után, korszerű ellenméregként), alig van más már –, mindezt szexuális cinizmus, boldog-boldogtalan obszcenitás és valami kiúttalan, Isten-vesztett nihilizmus szövi át, és kész a recept. De te a receptből remek ételt és remek, az olvasónak megtisztító (katarzis) hatású orvosságot készítettél. Sikered egyik legfőbb biztosítéka klasszikusan tömör, tiszta stílusod – Swift és Kafka is végigjárták a neuraszténia önmagában sajnos legmonotonabb útjait, és (mint te) matematikailag precíz, kurta, drámai stílussal is menekültek az önmagukban alig valamit reveláló „freudi” alapból. Ehhez művészet kell, itt megtaláltam, Szűkszavú, drámai, mégis lírikus, a képek és a hasonlatok impozáns mértékkel vannak elszórva, sehol a neurózis dagálya, bőbeszédűsége és egyéb művészeti rondaságai. Nagy diadal ez, ilyen korban, ilyen (jó értelemben) naplónak érződő műnél. Érzékenységed finoman és szentjánosbogári pontszerűséggel, csillogóan működik: a hajsütővas-szagú magazinok (107), a virág és a kutyarák egymás mellett (113) tán jelképe a könyv alaphangulatának: virágos líra, kutyaalázat és vér, vér, kegyetlen tisztánlátás és ölés, szigorúan levezetett, formulaszerű haláltánc. Ahogy a moziban figyeled a képek sarkára írt számokat (149) – a félelmetes-jó hasonlat a zsiráfnyakú néger nőkről (183). Őszinteséged (mely oly könnyen lehetne unalmas és visszataszító, egoizmus ego nélkül, ahogy Wilde mondta valakiről) rokonszenves, megszeret az olvasó, gyónásod szinte vallásosan fenséges is tud lenni, nem érdektelen expektoráció, pszichoanalitikus lassú hányás – viszont kérdések kérdése: mi lesz ezek után? Mikor nem leszel „izgatott gimnazista” (118), mikor az élmény, a napló, a fiatalság már nem segít? Mert ezt repetálni, sőt még variálni sem lehet – kívánok új, más szenvedéseket és gondolati, eszmeköri tágulást, hogy ne légy később bukott riválisa magadnak. Nagyszerű dolog, hogy sohasem vagy nevetséges, hanem megható neuron-vértanúja a szerelemnek, pontosabban nő-bűvöltségnek (ami nagyon más), és elsőrangú érdemed, hogy ott, ahol mazochizmus, nárcizmus gyerekkori álom és nosztalgia, obszcenitás állandó szaga árad: ragyogó objektivitással tudtál egy női karaktert kreálni; elvégre ettől hízik a jó epika és dráma. Proustban is az a jó, hogy az önmegfigyelés nem önmagába-fulladás, hanem épp ellenkezőleg, a másik ember (Orsolya) szigorú elemzése, dramatizálása – tudsz eszes, megelevenítő ábrázoló lenni az idegek annyi szubjektív, lehúzó béklyóiban. A társadalmi háttér pontos, találó, leleplező és szintén kellő diszkrécióval van kezelve, ritkán találkozik az ember ilyesmivel. Kommunizmus, német úri miljő, zsidóság, Hédi parvenüsége – élő és matematikai frappáns formulák. A„szerelmi” alaphelyzet tisztánlátása az őrület forgószelén belül és ellenére: nagy intellektuális érdem – az alaphelyzet paradoxonába (pompás ötlet, ha az élet esetleg ingyen adta is) mesterien szövődik a freudi és a marxi, a lélektani és a szociológiai fonál. Milyen finom lélektani, prousti szikra, mikor a régi lány képzelt megbocsátásáról beszélsz (111). A magyar kisváros hangulata klasszikusan szűk marokra fogott eszközökkel teljes, lehangoló és mégis örökké kívánt képet ad; örök-emberi és magyar aktualitás egyensúlya körül igazán semmi hiba, pedig ez a kötéltánc nem gimnazista feladat. Nagy mondat (181): „Mi más a mánia, mint az író készsége a szenvedésre, hogy teremteni tudjon?” Egészségedre! Kisregényen túlra, a monumentalitásig, a neuraszténia bűnét teljesen csak az utóbbival lehet expiálni! Ha Orsolyát tudsz kreálni, érdemes szenvedni – milyen jól beszél a nő – 125. old. lent és 126. old. fent. Eszes konzekvencia és élő jellem, ez kell nekünk, nem nyávogás a döglődésben. Ez áll az orrvérzéses jelenetre végig; nem nyávogsz, hanem fegyelmezett kegyetlenséggel ábrázolsz, mikor „paliságodat” tudod meg (hogyne tudnád – többet tudsz, mint sírsz, hála Istennek!) = 172. old. A rendőrségi grand-guignol kell az egész történethez, itt vagy a szerelem modern mártírja, a detektív-regény izgalma művészien illeszkedik. Hivatal, borzalom, komisz nő, elhagyott gyermek fekete komédiája virtuóz klimax, méltó párja a patika hátuljában lejátszott, lélegzetelállító szadista triónak. De gyermekünk (te), mondom, okos gyermek, bizonyítom pl. ezzel a mondatoddal (mennyi van ebben!) = 163. old. – „Akezdet boldog ismeretlenségében és a végső tudás szomorúságával… az idegenség stigmái… alázat fogott el.” Szimbolikus magaslatra tudod emelni (137) a vér és pipere szagát, jó ennek a kettőnek házassága, a 17. századi angol barokk líra és dráma viharait jelzi. Egyáltalában érzékiség és válópör, kéj és cinizmus, líra s méhkaparás jogos kombinációi Webster és Donne világát világítják elém. Nem rossz világ. És nem az áhítatot sugalmazó-e a Remény örök újraébredése a te koporsós kopulációid felett? – Tehát ezek a dolgok dolgoztak benned, mikor futólag találkoztunk? Ilyen komolyan kell venni téged? Boldogan teszi
Szentkuthy Miklós
Rubin Szilárd: Aprószentek
(részlet)
Este hazautaztam, s másnap Budán, a Szép Ilona meg a Budagyöngye közötti buszmegállónál képzeletben ott láttam a közeli Volkmann utcából jött Szabó Lőrincet, akivel életében, főleg ötvenhat előtt néha együtt vártuk a városba tartó kocsit. Mostanában, ha Törökszentmiklóson jártam, magamban mindig elújságoltam neki, amit megtudtam, ezúttal Kovácsné beszámolóját, s vele a meghökkentő emléket a rabló kislányra rávetített, marhavagon felé igyekvő, vissza se tartható öregasszonnyal.
A költő elképedt.
„Nem jöttél rá, hogy nem hasonlatról, hanem modellről van szó? Hogy az egész ügy ilyen tükörképekből álló útvesztő lehet?” – Zilált sörényű, hatalmas ménfeje előredőlt, s kíváncsian a szemembe nézve, beismerésre bátorítóan megkérdezte: „Tehetségtelen vagy?”
Életemben ő volt az egyetlen zseni, aki az önsorsrontásig nyílt volt.
Vagy mégsem? Németh László is rászánta magát erre, igaz. De nem az utcán. Nem egy alig ismert, ki-tudja-mi-lakik-benne tollforgató üdvösségéért kockáztatott. Ha úgy-ahogy magyarrá nevelődtem, javarészt Németh Lászlónak köszönhetem. De abban a tekintetben, amelyről itt szó van, Szabó Lőrinc fejedelmibb volt.
Én meg, miközben képzelt párbeszéddé költöttem át a valóságot, szorongtam, mint aki évek óta egy kijátszhatatlan leleménnyel megszerkesztett labirintusban bolyong.
Félelmemet kizárólag az ilyen, csupasz tényeket közlő mondat csillapította:
„Augusztus 11-én Mezőtúron reggel hétkor Dobos Marika 13 esztendős kislányt szülei kikísérték a Fő téri MÁVAUT-állomásra.”
A tudat, hogy amit leírtam, hiánytalanul fedi az igazságot – a gyerek apján, anyján, nénjén és húgán kívül három egykori útitársával is beszéltem –, enyhítette a feszültséget.
De Pilinszkyt rövid, alig húsz soros tollpróbám rádöbbentette, hogy növekvő szorongásom kényszerbeteggé tett.
„Ez lehetetlen! Így száz év alatt sem tudod megírni, amit akarsz. Az igazság valóban szabaddá tesz, de a bűntől, és nem az ÁVH-tól! Se a börtöntől nem tudna megmenteni, se a kreativitás keresztjét nem fogja levenni rólad.”
Derengett, hogy a Nárcisz vagy a Muskátli presszóban ültünk, hozták a kávét, s miközben kevergettem, belátó arccal bólintottam, hogy értem. De magamban ezt gondoltam: „Igaz. Csakhogy épp az istenfélelem ejtett foglyul, és előle menekültem az útvesztőbe!”
Az embernek nem kell látnia, hogy a templom kárpitja kettéhasad, a föld megrendül és a sírok megnyílnak. Elég néhány autóbuszjegyet venni, és a zsúfolt kocsikon ellenszenves, most mégis szeretni rendelt felebarátai testéhez préselődve beutazni a belvárosba, találkozni egy szerzetessel. De mit mond neki? „Gyónom a mindenható Istennek, a boldogságos Szűz Máriának, minden szenteknek és neked, Atyám, hogy megőrültem”? Ha úgy érzi, múló zavarodottsága sodorta oda, nyugodtan bevallhatja, és távozhat. Némi időt, fáradságot és pár garast vesztett. De mindez ahhoz is elég lehet, hogy eljutva a felismerésig, rádöbbenve, hogy ép ésszel és tiszta elmével semmibe vette a Teremtő létezését, lelke mélyéig megrettenjen.
A pap feloldozott, és hazatérésem percéig semmi félelmet nem éreztem.
Negyedszázadnyi közöny után végeztem életgyónást, s a Mikszáth téri piarista gimnáziumból jövet gondtalanul sétáltam az adventi délután marcipán- , hó- és szőrmeillatú napsütésében fürdő Váci utcáig, ahol az ötvenes évek bebábozódott hernyójából egy luxusboltokkal megtűzdelt üzletutca pillangószárnya kezdett kinyílni, fölszikrázni.
De mit bír ki az emberi lélek, ha évtizedekig élete egyetlen fényűzése a gyémántüres múzeum közepében lángoló melltű volt? Elviseli-e, hogy Isten léte és a kirakatban ragyogó, elérhetetlen árú Patek óra vagy Gucci cipő kezdetben versenytársként, majd fokról fokra egyenrangú értékké válva iktatódjék a hétköznapokba?
Jómagam a KLM irodájáig jutva lélekben már a moszkvai utcán jártam a vasgolyó erejű havazásban, s prémsapkámat őszinte tisztelettel emeltem meg a Lubjanka gigászi tömbjénél posztoló KGB-s katona öntudattól ödémás fiatal arca előtt. Úgy rémlett, ez az önmagamat is meglepő s merőben képzelt gesztus volt az első jele a valószínűtlen kapcsolatnak köztem és Jancsó Piroska között, aki még gyerekként háromszor is megpróbált átszökni a határon, a Szovjetunióba.
Lehet, ha sikerül neki, legalább egy boldog lánygyermek biztosan élt volna ott?
Alighogy hazaértem, olyan farkaséhség tört rám, és annyira reszketni kezdtem, hogy a meleg konyhában is anorákban maradva, hol dideregve, hol megizzadva belapátoltam kilencvenesztendős társbérlőnőm másnapra eltett jéghideg tökfőzelékét. Lesütött szemmel ettem, mert ahányszor felpillantottam, a konyhaasztalra letett, útközben vásárolt piros kötésű Szentírásomat vértől lucskos emberi fejnek láttam. Fölmerült bennem, hogy begyömöszölöm a húsdarálóba, és megpróbálom szecskává aprítani. De túlságosan fáradt és gyenge voltam. Föltápászkodtam a zsámolyról, és kezet se, fogat se mosva betámolyogtam a hálószobámba, s az altatóra lehajtott vodka jóvoltából, ingben-gatyában bújva be feleségpótló pehelypaplanom alá, egy leütött szénhordó gyorsaságával elaludtam.
Virradatkor arra ébredtem, hogy éjszaka – ki tudja, hogyan – egy szentostyányi, de vastag, nyáltól megduzzadt szövetdarabka került a számba. Kiköphettem, vagy ujjaim közé csippentve megszabadulhattam volna tőle, de ettől is, attól is viszolyogtam. Kibotorkáltam a fürdőszobába, meggyújtottam a borotválkozótükröm fölé szerelt százwattos égőt, és kiöltöttem a nyelvem. Fekete és szőrös volt.
Nem lettem rosszul.
Alighogy átvillant rajtam: minden testi kapcsolatomnak vége, s még enni se igen ehetek többé nyilvános helyen, káprázatosan szép múzeumtermek tűntek föl bennem, halhatatlan mesterek művei előtt álló, magukba merült, néma, az áhítattól átszellemült arccal ácsorgó látogatók, akikről lerítt, hogy legfőbb vágyuk a teljes csend, s nemhogy a szó, egy köhögés is áramütésként érné őket. Mindössze egyetlen kis száj mozgott, egy tíz-tizenkét esztendős nimfácskáé, aki a pihenőül szolgáló bársonyszófán ült, de őt is teljesen lefoglalta és elnémította a szájürege hol bal, hogy jobb oldalához nyomott, álmatag gyönyörűséggel szopott cukor.
Ő sugallta a nyelvtitkolás gyerekes trükkjét.
Megborotválkoztam, aztán vadászhoz illő, szarvasbőr-utánzatú, rézkapcsos kabátomban, amelyen szokatlan magasságban megmaradt a szovjet tank kipufogócsövétől származó olajfolt, elindultam a buszmegálló felé.
János kórház, fogászat.
„Lingua nigra?” – suttogta a fekete bőrű kubai asszisztensnő, tekintetében az orvostól való feltűnő tartózkodással. Válasz helyett a doktor a műszerek közé dobta a fogtükröt, s a fém zörején átütő hangon vakkantott egyet. Nem utasított, vezényelt:
„Szájsebészet!”
Felálltam, ő meg végigmért, majd meglepetten, dühtől elvörösödve kitört:
„Az a folt csak harckocsitól származhat! És tizenkét éve henceg vele, mi? Na, ne bámuljon, hanem tűnjön el, mielőtt kihajítom!”
Hibbant volt, de holtbiztos, hogy telefonján tüstént átszólt az elvtársnőjének.
Félórányi égetés, maratás lódarázs-mérgű és dögkút-bűzű vegyszerekbe bemártott, bunkónyi fejű lápiszokkal.
„És hányszor…” Annyira kábult voltam, hogy csak megkésve, a műtőszékből kikecmeregve tettem hozzá: „…jöjjek?”
Fagyos közöny.
„Minek? Ez nem betegség, hanem állapot! – Érti?”
„A faszom!” – mondtam, és otthagytam.
A kórházhoz közel, az úttest túloldalán, ahol a 18-as visszakanyarodik a Moszkva tér felé, megmaradt egy század eleji, valaha zöld villamosnak nevezett nyilvános klozet. Leültem háttal neki, hogy vasfala oltalmában, a terecske padján, sűrűn köpködve, eldöntsem: mihez kezdjek? Néztem a tenyérnyi parkot, aranyesőbokrai száraz vesszőit, és töprengtem. Múzeumok? Isten ments! Illetve, ha még Hitchcock megy, talán a Filmmúzeum. De, ötlött fel bennem, oly vigasztalóan, hogy elmosolyodtam, a valóságos borzalom jobb lesz!
Kitéptem egy levelet a töltényzsebembe dugott kis jegyzettömbből, s egyik lapjára ráírtam: Műtét volt, a másikra meg úti célomat.
Egy megállót busszal mentem a fogaskerekű városmajori völgyállomásáig, ahol az úttest túloldalán patika volt.
Kis csomag vattát vettem, és a szomszédos kapualjban kitömtem vele bal arcom, meg alsóajkam nagyjából egyharmadát. Megnéztem magam a zsebtükrömben – az és zsebfésű mindig volt nálam –, s úgy láttam, „a műtét helyén” kellőképp dagadt vagyok.
Így kukucskáltam be a túloldali droszton álló taxiba.
„Mi van? Ja, foghúzás volt! Be akar ülni?”
„Ű…” – bólintottam.
Hátranyúlt, kinyitotta az ajtót, beszálltam, s előrenyújtottam neki a cetlit:
Műtét volt!
„Nem irigylem. És hová?”
Megfordítottam a papírt.
„Mosonyi. Aha. És a kapitányság vagy a múzeum?”
„Ű…”
Ugyanez játszódott le a Bűnügyi Múzeum előterében, több „Ű…”-vel, és újságírói igazolványom felmutatása nyomán.
„Az elvtárs az utolsó percben jött, holnap bezárunk, s csak ünnepek után, január közepén nyitunk. Teljes átrendezés lesz!” Bólintottam, hogy helyes, a rendőr meg elvigyorodott, és kedélyeskedve utánam szólt: „Ű!”
Elsőre a kiállítás épp annyi szenzációval szolgált, mint a Kereskedelmi Múzeum falusi klotyók szögéről mentett, olykor kissé használtnak látszó darabokból összecsirizelt plakátjai, a halhús árán búsuló marhától Csillag Anna csodatévő balzsamtól ékes hajpalástjáig, nem szólva a terpentines Kakas cipőkrém okozta tündöklésről vagy az éjszaka dolgozó Darmolról, meg a több neves tudós (vélhetően rosszul fizetett kórboncnokok) által is melegen ajánlott sósborszesz reklámjairól.
Már épp búcsút mondtam volna a nevelő hatásúnak szánt, a látogatók épülésére szolgáló bűnügyek rémségeket csak fukarul tálaló világának, amikor az egyik terem hátsó sarkába pillantva gyanút fogtam. Lassan közeledtem a sarkot elzáró asztalhoz, melyen egy falusi parasztház makettje állt, a sarkot alkotó két falon pedig, a bal meg a jobb oldalin is, egy-egy kép függött.
Először a bal oldali szépsége tűnt fel és tartotta fogva a tekintetem.
Középen, a kanapé díszes támlája fölé függesztett feszület alatt nagybajszú öregember, ölében bandzsító kisfiúval. A nagymama a kanapé bal oldaláról nevet rájuk, lánya meg veje a párnázott karfán ülnek. A felvétel talán a gyerek születésnapján készült, és olyan éles, hogy a kisfiú kancsisága, a plüsshuzat visszfénye meg a kanapéról lelógó bojtok is jól látszottak rajta. A fényképész nyilván a lámpáit is elcipelte a parasztházhoz, és alaposan bevilágította a tisztaszobát.
A fénykép alatt ez a nyomtatott felirat állt:
A tetthely.
Ezt nem értettem. A kép úgy hatott, mintha végtelen messzeségből érkezett volna a múzeumba, de keresztjárásán nem fakult meg, sőt fénytelítetten, áhítattal átitatódva került ide. Ahogy elnéztem, úgy rémlett, hogy mind közelebb kerülök a családról sugárzó áhítathoz, mintha egy láthatatlan kápolna vesztibuluma után a szentélybe jutnék.
A fényképet születésnapi emléknek szánták, de ma már bűnügyi dokumentum: a család azon a kanapén ül, amelyen az eltűnt kislányokat megerőszakolták és megzsinegelték.
Egy pillanatra a szomszédos fotóra néztem, a gyerek vagy lány arcképére, majd a makettre, de csak a szemem ragadt ott rajta, a tudatom nem.
Pilinszky története jutott eszembe.
Újsághír volt: Párizsban egy kis francia szolgáló meggyilkolta úrnőjét. A hölgy utazni készült, s a lányt előzőleg hazaküldte elköszönni a szüleitől. A lány végleg otthon akart maradni, de se apja, se anyja nem értette, hogy miért, ő meg csak azt hajtogatta: „A tenger!” „Félsz a tengertől?” „Igen!” Kinevették és visszazavarták utazni készülő úrnőjéhez. A lány szíven szúrta, és az idős hölgy meghalt.
Mínuszos hírnek túlságosan szép és rejtélyes volt, de el kellett vetnem. Itt öt emberről volt szó.
Nyugtalanul, tanácstalanul szemügyre vettem a lány fényképét. Fölötte ez a szó állt: A tettes. A kép alatt meg a név: Jancsó Piroska.
Első látásra részvétet keltett. Finom, elkínzott arc, sértődött gyerekszem, összeráncolt, gondterhelt kamaszhomlok. Silány és viseltes pettyes blúzát mintha agyonmosott konyhai abroszból varrták volna: még a papírról is szegényszagot árasztott. Mivel idézte föl bennem Temple Drake kislányos ártatlanság mögé rejtőző romlottságát, amely két nyomorult ember vesztét okozta? Az egyiket meglincselték, a másikat felakasztották. „Bíró a papám” – ahogy mellőzött hódolói csúfolták zsákmányra leső, mégis hűvösen tartózkodó pillantásától megszégyenítve, amint kivillanó bugyival beugrik a begyújtott motorral várakozó autóba egy fiatalember mellé –, gazdag és előkelő déli családból származott, s apja tekintélye és vagyona eleve mentesítette a büntetéstől. Temple ugyanúgy költött alak volt, mint a Grimm-mese Piroskája. De a valóságos kép mintha kettőjük között mutált volna, egyszerre ébresztve szánalmat, vágyat és félelmet. A sértődött tekintet mélyén ott parázslott a csábító álnoksága és gőgje, az arccsont macskás körvonalában a rejtélyes és baljós kívánatosság, amit a sarokba szorított ragadozó riadtsága sem tudott száműzni róla. Mindez hirtelen lázba hozott.
A Piroska név latin eredetije Prisca. Azt jelenti: szigorú, komoly. Ilyen Jancsó Piroska is a Bűnügyi Múzeum albumában. Kis almaképe a tréfás gödröcskék ellenére is vad, szeme szúr, mint a tövis. Csak az arcát keretező selymes és lágy haj nem tud semmiről, csak a pisze orrocska kérdi ártatlanul: Mi lesz most velem? Sokáig nem tudtam továbblapozni. Olyan izgalmat éreztem, mint gyerekkoromban, amikor a mesekönyvben fölfedeztem a farkast. Attól kezdve a képen látható fák, a nagymama házának piros cserepei, a dunna, amit a főkötős farkas magára húzott, akkor is lenyűgöznek, ha a farkast kiollózták a mesekönyvből. Az alaktalan lukban is ott lett volna, a kivágásból is visszanéz rám.
Látni akartam a várost, ahol Piroska élt, a házat, amelyben lakott, az embereket, akik ismerték. A tűzfalat is, ahová a moziplakátot ragasztották, mert ő is látta: „Szibériai rapszódia, kedd-csütörtök, 6 és 8 óra”; az akkoriban szolgált, kimustrált fagylaltoskocsit, a lyukas bádogtartályokat, melyekben valaha málna és puncs volt. Rávenni a hajdani árust, hogy mutassa meg a mozdulatot, ahogy megtöltötte az ostyát, hiszen ő is leshette egyszer, hogy eleget kap-e; a könyvtári kölcsönzőkartont, amelyen aláírta, hogy ekkor és ekkor kiváltotta a Gulliver utazásait.
Hiába tudtam, hogy Piroskát is rég kiollózták a világból, hogy én is csak egy megcsonkított könyvet forgathatok, s a szöveg mindig azon a helyen szakad majd meg, ahol ő jelen volt: a sárból is fölszedtem volna a leveleit. Nem azért, hogy tisztára mossak egy gonosztevőt. Ellenkezőleg, ahogy Pilinszky János írja: „Nem tudom elképzelni, hogy a múlt felé – s elsőként annak tragikusan lezárt eseményei felé – mi vonzaná a művészi alkotóerőt, ha – túl az emlékezet lehangoló illúzióján – nem épp a múltban érezné meg először a konkrét tett lázát, először a részvét hatékonyságát – anélkül, hogy bármit is megváltoztatna, bármit is meg akarna változtatni.
Forrás:
cultura.hu
mno.hu
beszelo.c3.hu
lira.hu
3.bp.blogspot.com
marvin.bookline.hu
static.polc.hu
hu.wikipedia.org
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
