A csoda bennem volt mint gyöngyízű nevetés,
és a csodálat peremén hintafény ívelt hidat,
de szétgurult, s a dombok alatt
lágy dallam ringatott altatót.
A csoda bennem volt, áthangolt,
ahogy a lenyugvó nap festi meg magának az eget,
ágynak, nyoszolyának.
Felhőm – lészen párna,
éjszaka foglyára
nem tesz bíz soha ólmot.
Majd elalszik a fény, de nem holt,
csak elhalkul, akár a hangok,
mint egy suttogó gyermek,
magához ölelt végzet,
végzett…
Talárja finom, keszkenő-meleg,
csodája álmodik – elmereng,
s tenyérbe hajtja szép fejét,
felizzik és eltűnik az ég,
utána bársonykoszorút hagy
minden délibábnyár, s a sötétek
vágyalkonyokat vetnek… Bukfencet
vánkosán,
aludj… Csak aludj, s ha az ég ostobán
elfelejtett a sötétben csillagpettyet hagyni,
majd gondolj arra,
csak a vihar fog aratni
ma még,
de holnap ott a talán,
és csodák fekszenek le mellénk,
ha látnád,
ha látnám,
bíz élnénk…
Talán,
talán…
De ma még
csak a Telihold izzik
az éj falán.
2013. augusztus 17.