A fele bele kilógott – Elképzeltem, milyen neki az alkonyat. Cica volt, csak gyerekcica – napról napra türemkedett a bele. A földön húzta, mint esküvős konzervdobozokat a kis Fiat. Szenved, mondták a gyerekek, ez nem állapot, hogy jól eszik és alszik a fotelban, maga mellett pihentetve beleit. Akkor utáltam meg, amikor ötödször hittem, hogy kiszenvedett. Azt gondoltam, majd óriásira nő, s az ajtón még befér szegény, de kimenni többé nem tud, és én hányok majd, ha meglátom a hurkát, ami a seggéből… – nem tudtam szeretni már – Macskává és gyilkossá váltam általa, magamért gyűlöltem őt, a hülye élni akarás miatt, hogy meghalhatna ingyen, de az én lelkem kell neki fizetségül, hogy halott legyen. Depresszió elleni gyógyszereket adtam neki, pedig szemmel láthatólag nem akarta ezt. Kómában feküdt egy napig, szaporán szedte a levegőt, de enni már nem kívánt. Aztán letakartam a szemét, de a rongyon keresztül is láttam összeszűkült pupilláját. Emeltem a követ, mint egy kibaszott nagy Atlasz, álltam fölötte tehetetlenül, míg a gravitáció az ördög oldalára nem állt. Nem néztem összetrancsírozott fejét, szerda délután kapartam el, nyávogva és mégis csöndesen. Emberré tett az istentelen.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: Kiss Anna Mária
