Hangosan kacagsz, szaladsz a széllel, boldogan dúdolod a szívednek oly kedves dalt. Örömtáncot jársz a nyári zivatarban, az esőcseppek áztatják bőröd, beleborzongsz és jön a villámcsapás…
… a vége a legkegyetlenebb.
Ki akarsz mászni a sárból, de a kezed nem fog szilárd talajt, csak az átnedvesedett földet és nincs kapaszkodó, nem tudsz kijutni, egyre jobban elmerülsz. Tudod, eredménytelen erőlködés és csak fölöslegesen fogy az energiád. Mégis, az ösztön hajt… A gödör egyre mélyül. Feneketlen mélység tátong előtted. Olyan érzés, mint amikor kútba dobálsz időt és pénzt, amiből amúgy is kevés van. Segítségért kiáltasz, de csak a visszhang válaszol… Számadást készítesz. Éltél… de vajon valóban éltél, vagy csak itt voltál a Földön egy rövid ideig? Gondolkozol. A szemed ég, a könnycsatornák rég elapadtak. Élni… élni… élni… mondogatod magadban, de már tudod, hogy vége. Innen nem lehet kijutni…
… bíztató mi?
Nagyon halkan, valahonnan a távolból emberi hangokat hallasz. Fülelsz. A szíved hevesebben kezd verni, a sebektől, vérben fürdő kezeid imára kulcsolod. Ők is imádkoznak. Érted. Hallod a hangokat, de ők nem hallanak téged. Próbálsz kijutni, de… mint eddigi minden próbálkozásod ez is kudarcba fullad. Egész tested remeg. Csönd lett. — Itt vagyok — suttogod magadban. Tekinteteddel keresed a fényt. Szemed nagyon fáj, de nem csukod le, nem tudod, meddig láthatod azt a gyertyalángnyi apró sugarat. Egy csepp könny legördül arcodon. Nem mozdulsz. Valami repül lefelé… Melledre súlyként nehezedik. Frissen vágott fa illatát érzed. Szívod magadba a fenyő illatát, ami a rózsáéval keveredik. Sárgarózsa… a kedvenc virágom. Szorosan magadhoz öleled a koszorút…
Battonya, 2011. július 6.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.15. @ 12:43 :: Lénárt Anna