Csak állt ott, mozdulatlanságba burkolózva. Nem tudni, hány óra telt el így, nem tudni, hány élet fogyott el így. Természetellenesen mereven tartotta a lábát, keze élettelenül feküdt az ablakpárkányon, tincsei a vállán aludtak. A szeme, egyedül a szeme élt.
Járt már itt, de akkor sem mozdult. Nem tudott, mert félt. Mi történik, ha… Mi lesz akkor? A gondolatai rángatták a kilincset. Néha szabadulnának. Úgy mennének tovább, de a redőny nem engedi. Nem mehet, belehalna az életbe. Szíve ettől a felismeréstől gyengébben kezdett verni.
Örült. Vigyázott magára. Az ablak tükörfátylán át, egy pillanatra átsuhant a csend. Megnyugvással töltötte el, a körülötte üvöltő árnyak után. Kérhetné, maradjon. Kérhetné, ölelje, szorítsa, és soha többé ne hagyja el. De nem tehette. A csend nem neki született, nem érdemelte. Mindig, amikor a lesötétített ablak elé vezetett az útja, emlékezett a meg nem élt életre. Bárcsak volna bátorsága felhúzni a redőnyt, és kinézhetne. Csak egy percre, egy gyorsan elillanó percre, hogy később belekapaszkodhasson. Hogy a napsugár lassan megérintse a szemét és megsimogassa a szél. Gyáva volt. Járt már itt. Most is, mint máskor, mozdulatlanul hagyta lecsitulni a lelkét. Próbálhatta volna ringatni, de a könnycseppek szebb dalt énekeltek, próbálhatta volna simogatni, de a borzongás gyöngédebb volt hozzá. Ezért nem tette. Nem húzta fel a redőnyt, nem tárta szét az ablakokat, mégis várta Istent. Hiába…
Éles visítás hasított a levegőbe. Leöntötte bőrét, megdübögtette dobhártyáját, szívébe friss vért pumpált. Tüdeje megtelt levegővel, és megemelkedett. Az első sóhaj fájt neki, mégis oly édes volt… oly bársonyos. Nem adná semmiért, és mindent adna érte.
Újra és újra, hajnalról hajnalra, mindig megmentette az óra. Saját magától.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.30. @ 09:12 :: Nagy Anikó