Nagy Horváth Ilona : Hegyszer egy

Nyomtatás

Most úgy írom, hogy értsenek,

hűvös gondolatcsúcsok helyett nem

lesznek kék magaslatok,

reményt szimbolizálva nem nyílik virág,

a madár üljön csak tovább a dróton,

szabadságot hirdetve, majd akkor

repülhet, ha azt mondom,

huss.

Ismerj fel.

A feltevés szerint tehát szavam, csak maga

a puszta szó lehet

kendőzetlenül a világ,

az üzenet,

képletesen most nem, de szó szerint

összeválogatom neked

a fejemben lévő

kuplerájt.

Fuss, ha nem bírod a szaftos

részeket, itt bizony homogén

löttyben

– nevezzük naivitásnak –

úsznak az álmok,

innen válogathatsz,

ha álnokul elhitetnéd

velem,

valamelyiket valóra váltod.

Csakhogy még nem ejtettem

ki azt a szót,

így aztán madár marad, hegy nem nő,

virág zárt szirmokkal tagad és tagad,

nincs tavasz,

míg én nem mondom.

Fáradj beljebb.

Ezek itt

– most épp legelöl –

a számok között,

a nemszámítás egyértelmű

eredményei:

valamit akarnak

– nem én vagyok –

hiába is takargatnám, éleslátásom

és egyéb hiányosságaim megint,

mintha fotográfus volnék,

látlak,

újabb teremtés koronája pózol,

sovány delejjel szemembe néz,

majd fakó villanással

rám kacsint.

Mint egy ringyó.

Valamit akar.

– nem én vagyok –

Rebbennék, persze,

de maradok a dróton,

míg meg nincs a pasashoz

a tuti dekódom,

hogy megtudnám,

mi hozta elém,

madárnak néz vajon

vagy hegynek,

mert virágnak semmiképp,

– gondolom.

Kövess.

Zászlókkal teli,

egyebekben üres terem,

– politikai nézeteim –

kiabálhatsz nyugodtan,

lengesd meg bármelyiket,

látod, e témában sincs

bennem semmi, ami komolyabb

visszhangot vet,

szelektív ismételnek csak

a falak,

nézd, ott áll valaki…

az a tanácstalan vállú,

arc nélküli alak,

nos az ott például

én vagyok,

amikor nem hiszek

semmiben,

amikor nincs madaram,

hegyem,

virágom,

amikor meg se szólalok,

csak a szám szélét

rágom elvtelen.

Gyerekszobába viszlek.

Hideg van.

Érzed? Ha akarod,

együtt éhezünk,

mostantól nincs anyánk,

nem tudjuk, hol van,

otthonunk sincs,

folyton csak érkezünk,

minden utca új,

és mégis ugyanaz:

idegen, bizalmatlan

arcok,

gyere, megmutatom,

hogyan kell behúzni

a Kovács gyereknek, hogy

féljen még húsz év után is,

és ne kérdezze többet,

hogy hol lakom.

Figyeld az öklöm,

ha bántanak, nem szabad

összegabalyodni, a rendhez

csak egy ütésed van,

pontosnak kell lenned,

nagyon, és tudni azt

a pillanatot, ami nem

csupán pillanat:

alkalom.

A túléléshez.

Nem így akartam, nézz tovább.

Bentebb vannak

meghitt fényű,

csendes szobák is.

Selyemmel vont csendek

lakják.

Semmi más.

Csak a csendek meg én,

és én is csend vagyok.

Az első szavamtól az utolsóig

is…

ne higgy el semmit.

Ha beszélek, akkor is

hallgatok.

– a szemem nézd, az talán…  –

Valójában madár volnék

meg virág.

Hajlamom szerint.

Szabadság meg örök remény.

Regénnyi szárnysuhanás és

szemérmes hallgatás.

De inkább csak hegy vagyok.

Kékbe veszett

hideg, idegen.

Madárcsendes,

virágtalan egyvilág.

Kicsi hegy.

Észrevétlen,

idelenn.