Nagy Horváth Ilona : Nagyon

 

 

 

Rám sötétedett.

Láthatatlan vagyok.

ahogy itt fekszem a semmiben

megint,

Nem vagyok.

Nem is akarok,

egykedvűségbe ringat

a napi kényszer,

ahogy figyelem minden

mozdulatom:

semmit se hirtelen,

semmit se nagyon.

Így.

Fegyelem.

Így érvénytelen az egész

nap is,

a fény, hogy itt hagyott,

az ablakon túl nyúló

végtelen ripacsmező,

hol a felvetésre

maga a kérdező felel

vörhenyes arccal.

Kudarc az egész,

segge alatt alulfizetett

százszorszék,

itt és így döglesz meg:

üzen a keleti gályaudvar.

 

Hagyom.

 

Inkább semmit se…

Összeállsz és szétesel,

visszalapozok,

állhatatosan építelek újra

ezredszer is,

mint odakint a temetőig

strázsáló szigorú oszlopok

ködkarimás rendje,

sorra szedem téged alkotó

emlékeim,

innentől rutinmunka az egész,

mindjárt megvagy.

Kellesz.

Legalább ide,

a homlokom mögé,

hogy szembe ülj és beszélgetőst

játsszunk, hogy egyedül te

észrevedd, nem vagyok erős.

Itt más lehetsz, egyebet

nem kezdek veled,

ha épp jó a hangulatom,

hátadra álmodom

azt az ejtőernyőt,

repülj,

légy szabad. 

 

Nagyon.

 

Nekem nem lehet,

én láthatatlan vagyok.

Agyam távoli zugában,

ápolatlan, csimbókos tervek között

egymást mászva,

mint a tetvek,

gyűlik halomra,

mind, mi megcsillant,

és sietve távozott.

Mint a tetvek.

Szerelem?

Ma nem.

Motivációnak ott a félelem,

összetörik, mint cipőm

sarka alatt a gyenge jég,

semmit se nagyon,

semmit se hirtelen,

semmit se még.

Maradok.

 

Vakon.

 

Semmit se nézve,

semmit se látva,

de nem világtalan.

Bent nem.

Bent elgondolom,

téged vajon ki lát,

ha van híja a napnak,

s válladon hintáznak

a tehervagonok,

s tudod-e, hogy

szép vagy.

Én láttalak.

Vakon.

Rám sötétedett megint,

érvénytelenné tesz,

nem vagyok.

Nem is akarok.

Valaki fázik,

valaki éhes

odabenn

összekucorodva,

s borotvaéles gondolatokkal

babrál, dúdol,

semmit se nagyon,

semmit se egészen,

(pedig ma dühös vagyok)

labdát dob, kihasad, játszik.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.