Vajpuha éjben hó ül a tájon,
távoli vágy itt az álmosság.
Nézem a kertem, sehol egy lábnyom,
szűzfehér szállongó várakozás.
Pehelykönnyűn viszi a lélek a gondolat
vitorlás szivárvány-tutaját.
Gyerekek hangja kuncog a mélyben
előtör megannyi emlék-hullám.
Nincs pihenés a szívben, a fejben,
árad a jóleső fáradtság.
Bőr illata jár vissza most éppen,
egykori játék és huncutság.
De hopp egy sötét kép tolul elémbe,
kiüresedés, félelmes fájdalom.
Betegség kísértet fenyeget,
s nőnek szárnyai a fehér havon.
Gyógyulás nekem a szó és a képzet,
enyhet adó ez a távolság,
Anya és én együtt vagyunk,és
nem érhet semmi álnokság.
Íme a hó ezt rejti bennem,
s nem árt néha az emlékező elmélyülés,
kutató szemem régi napokra pillog,
de hol van már az a biztonság?
Csetlés, botlás és újrakezdés,
megannyi mozaik tört-fényen át;
csodálkozom, hogy itt vagyok még,
hisz annyi, de annyi a bizonytalanság.
Nincs fenn a nap, s a Hold csak hold:
tükröződő egykori ragyogás.
Kezed emléke, sok sebeid – nézem,
te voltál az Édes, az Étek,
s nekem mindig fényes örömöt hoztál.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.13. @ 15:21 :: Pál Abigél