A legtöbb gyermekkori emlék összemosódik azokkal a történetekkel, amiket a rokonok, ismerősök utólag mesélnek rólunk. Így volt ezzel Anna is.
Amikor elsétált egy-egy magas kerítés előtt, arra gondolt, hogy emlékezete leginkább egy ilyen kerítéshez hasonlít, amin nem lehet átlátni, ami elutasít, elhatárol valamit, mint valami börtön.
A legrosszabb emlékek azok, melyeket nem szeretünk felidézni. Amikre legjobb nem emlékezni.
Anna írta a regényt és olyan dolgok jutottak eszébe, amikre tegnap nem is emlékezett, pedig sok éven át velük élt, tehát ott kellett lenniük a kerítésen belül.
Ha régi dalt hallgatott – mint például Edith Piafot, Yves Montandt, Frank Sinatrát vagy Máté Pétert, Zoránt, Kovács Katit – a melódiák emlékmozaikokat, holtnak vélt érzelmeket hoztak felszínre benne. Megesett, hogy a távolból arcok bukkantak elő, képek jöttek s tűntek el: elcsattanó pofonok, utcarészletek, éjszakai félelmek, fűtetlen szobák, egy megbánt mozdulat, egy elfelejtett hang vagy egy temetésen kisírt szempár. Ezek az emlékek olykor a legváratlanabb pillanatokban törtek rá, hasonlóan a nyári zivatarhoz, ami elől eresz alá futunk, de néhány perc múlva már nyoma sincs s csak néhány nap után, mikor ismét zuhog, akkor jut eszünkbe a múltkori zápor. Volt úgy, hogy el tudta hessegetni magától ezeket az emlékeket, de volt úgy, hogy napokig kísértették őt.
Anna meg volt győződve arról, hogy a legnagyobb fájdalom a lelkiismereté, ami ellen nincs orvosság. Nem csillapul, és nem szűnik meg semmilyen terápiától – csak a halál által.
Ám a sors gondoskodott róla, hogy nehogy emlékezetének foglyává váljon.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Péter Erika
