Anna a nyolcadik osztályt biológiai értelemben nagylányként kezdte. Új osztályfőnökük, Aranka modern gondolkodású nő volt s tiszta leányosztállyal szinte baráti kapcsolatot alakított ki. Szerencsére bármilyen témát érintő kérdéssel, bizalommal fordulhattak hozzá, mindenről felvilágosította őket… Vagyis majdnem mindenről.
Még ebben ez évben történt, hogy Aranka elvitte őket a Gellért Fürdőbe. Kimondhatatlanul örült mindenki. Reggel indult a vonat, nem volt sem hideg, sem meleg, olyan igazi vénasszonyok nyara lehetett. Végigkacarászták, viccelődték az utat egészen Pestig. Anna gondtalannak érezte magát.
A fürdő épülete már kívülről elbűvölte őt, pedig akkor még nem tudott semmit sem a szecesszióról, sem a barokk építészetről. Tágra nyílt szemmel csodálta az óriási kupolákat, a színes ablaküvegeket és a bejárat előtti gyönyörű szoborcsoportot.
Miután bementek, az osztályfőnöknő elmagyarázta, hogy úszás előtt, ruha nélkül le kell zuhanyozniuk. Ez így szokás. Nem is lett volna ez probléma, hiszen tornaóra vagy kézilabdázás után látták egymást meztelenül. A baj ott kezdődött, hogy nemcsak ők voltak a női tusolóban, hanem mások is. A „mások” mind öregasszonyok voltak.
Anna ezelőtt még sosem látott idős testet. Anyukája és közte mindössze húsz év korkülönbség volt. Amikor levetkőztek, egy gusztusos, csinos nőt látott maga előtt. Amint megpillantotta az ereszkedett, fonnyadt melleket, a lógó hasakat és petyhüdt fenekeket hirtelen hányingere lett. A hölgyek lassan, élvezettel szappanozták magukat a fiatal lányok előtt.
Az osztálytársai talán észre sem vették mindezt, ami Annát annyira megviselte. Vidáman, élményekkel telve utaztak haza. Csak Anna szomorkodott lelombozva, összetörve a vonaton. Felkavarta a tusolói látvány. Amikor hazaért, gyengének érezte magát. Leroskadt egy hokedlire és a kérdésre, hogy milyen volt a kirándulás, csak ennyit tudott kinyögni:
– Anyukám! Évek múlva nekünk is undorító lesz a testünk? –
*
Az öregedéstől való iszony Annának majnem az egész életét végigkísérte.
Gyötörte az érzés, hogy mi lesz vele, ha megöregszik. Azelőtt a lakótelepi kis lakás minden helyiségét egy-egy tükörrel dekorálta, hogy a szobák optikailag nagyobbnak tűnjenek. Eleinte nem zavarta őt ha véletlenül belenézett valamelyikbe, de néhány év elteltével, amint fokozatosan öregedett, legszívesebben összetörte volna valamennyit.
„Szembe kell néznem az igazsággal” – ismételgette magának, de valójában nagyon jól tudta, hogy aki tudatosan néz bele a tükörbe, az csupán az idealizált arcát látja, hiszen arra a kis időre összerendezi az arcvonásait és a számára legmutatósabb pozitúrát veszi fel. Ezért vannak olyan sokan, akik elégedetlenek a fényképükkel. „ Rossz fényképarcom van!” – hitegetik magukat és magyarázkodnak másoknak.
Annából hiányzott az önámítás művészete, amely annyi embernek könnyíti meg az életét.
Még csak a harminc múlt, amikor vásárolt egy nagyító tükröt, amit igazmondó tükörnek nevezett.
Ötvenes éveiben már nem járt közfürdőkbe, nem szeretett levetkőzni mások előtt. Inkább a ruháira, cipőire, a feltűnő kiegészítőkre igyekezett terelni a figyelmet.
A lakásban elhelyezett tükrökben figyelte évről évre elváltozó, öregedő testét s bőrén a szaporodó májfoltokat. Látta, hogy kezd hasonlítani azokhoz a nőkhöz, akiktől összeszorult a gyomra a Gellértben.
A szobákban a tükrök mégis a helyükön maradtak.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Péter Erika
