Radnó György : Repülhetek

Nyomtatás

Szikrát vet égre a bennem égő tűz,

ezer csillagot gyújt különös kénye,

káprázó szórt szikrája magasba űz,

s tükre a luciferbogarak fénye.

A tüze megégeti gondolatom, – A tűznek tüze? És megint ég?

vajon sütöget a tűrő természet,

vagy csak hagyja, hogy égjen a vagyon, – És megint ég…

s közben béke jobbot bont enyészet. – Ez kissé képzavaros.

Dalom érint előbb hegyet-völgyet,

aláhull egyszer néma bolerója, – Itt megszakad a folyamatosság. Esetleg ÉS aláull, netán S alhull.

kottája újra fésül fáradt földet,

s koboldom lesz kedves dáridója. – A fölösleges, odaerőszakolt giccsről már beszéltünk, de a jelek szerint nem eleget.

Emlékszem, a természet türelmes,

boldog búcsút intenek hegyek fái,

az öreg szírt forrásaitól könnyes,

s csillaggal csicsergő égbolt fog várni. – Ez egy jó versszak, bár sehogy se illeszkedik a versbe.

Igazgyöngyöket villantó kagylók

tekintgetnek, ébresztőjük halogat,

őriznek földön kővirág virágzók,

s szirteket koptató kéz simogat.

A béke egy villanó vágyból ered,

szívek emelnek fel oda az égre,

vagy letaszít a táltos tóba kezed, – táltos tóba?!

így, vagy úgy, semminek sincs vége.

—————

Kedves Gyuri, a versed néhol szögelésre szorul, máshol nemes egyszerűséggel zagyva. Egymásra halmozott vélt érték, összeizzadt, oly lazára fűzött sorok, hogy itt-ott már fel se fedezni semmilyen kohéziót.