Egy baixai utcán szembejött és odalépett hozzám
Egy rosszul öltözött férfi, kinek arcáról is lerítt, hogy koldulásból él,
Szimpatikus volt nekem, és én is neki;
Bőkezű, túláradó gesztussal mindenem odaadtam neki,
(Kihagytam természetesen azt a zsebet, ahol a nagyobb pénzem volt:
Nem vagyok sem bolond, sem szorgalmas orosz regényíró,
A romantika elmegy, de nem kell túlzásba vinni…)
Rokonszenvesek nekem az efféle alakok.
Különösen akkor, ha a szimpátiára nem is szolgálnak rá.
Igen, én is csavargó és koldus vagyok.
És a saját hibámból vagyok az.
Koldusnak és csavargónak lenni, nem csupán koldulást és csavargást jelent:
Hanem, hogy nem kell társadalomba beilleszkedve élni,
Alkalmazkodni az élet szabályaihoz,
A valóságos és érzelmi élet szabályaihoz,
Azt is, hogy az ember nem lesz legfőbb ügyész, biztos állású alkalmazott, prostituált,
Nem lesz nagyon szegény, kizsákmányolt munkás,
Gyógyíthatatlan beteg,
Nem lesz igazságkereső, sem lovassági kapitány
És végül olyan sem lesz, mint a regények szociálisan érzékeny hősei,
Kiket az írók teletömtek szavakkal, kiknek okuk van zokogni,
És lázadni a társadalmi rend ellen, mivel rájöttek, igazuk van.
Nem: bármit inkább, csak ne az igazságot!
Bármit inkább, csak ne kelljen törődni az emberiséggel!
Bármit inkább, csak ne kelljen utat engedni a humanitárius érzéseknek!
Mire jó egy érzés, ha külső okához nincs közünk?
Igen, ahogy én csavargó és koldus vagyok,
Az nem hasonlítható ahhoz, ahogyan mások csavargók és koldusok.
Lélekben elszigeteltnek lenni, az az igazi csavargás!
Kérni a napokat, hogy múljanak el, és hagyjanak maguk mögött minket, – na, az az igazi koldulás!
Minden más ostoba, akár valamiféle Dosztojevszkij, vagy Gorkij.
Minden más éhes, és nincs mit felvennie.
És ha mégis előfordul ilyesmi, oly sok emberrel történik,
Hogy már nem is érdemes azokat sajnálni, akikkel ez megesik.
Csavargó és koldus vagyok, igaz, de csak átvitt értelemben.
És fetrengek a nagy önsajnálatomban.
Szegény Álvaro de Campos!
Ilyen elszigetelten az életben! Ilyen nyomott érzésekkel!
Szegény pasi, aki beleragadt mélabújának karosszékébe!
Szegény pasi, aki (valódi) könnyekkel a szemében,
Ma egy széles, liberális és moszkovita gesztussal
Mindent, ami a zsebében volt, valakinek odaadott,
Valakinek, akinek hivatásból volt szomorúság a szemében.
Szegény Álvaro de Campos, akivel senki sem törődik!
Szegény pasi, aki úgy tele van önsajnálattal!
Igen, sajnálatra méltó pasi,
Sajnálatra méltóbb a kószáló csavargóknál,
A kéregető koldusoknál,
Mert az emberi lélek szakadék.
Én csak tudom. Szegény pasi!
Milyen jó, hogy lélekben részt lehet venni egy nagygyűlésen!
De azért annyira nem vagyok hülye!
Nincs meg még az a védelmem sem, hogy társadalmi kérdésekben véleményt alkothassak.
Pontosan, egyáltalán semmiféle védelmem nincs, racionális vagyok…
Ne akarjátok, hogy megváltoztassam a meggyőződésemet: racionális vagyok!
Már megmondtam: racionális vagyok.
Nincs szépelgés a szívvel: racionális vagyok.
A francba! Racionális vagyok.
_____________________________________________
[Cruzou por mim, veio ter comigo, numa rua da Baixa…]
Cruzou por mim, veio ter comigo, numa rua da Baixa
Aquele homem mal vestido, pedinte por profissão que se lhe vê na cara,
Que simpatiza comigo e eu simpatizo com ele;
E reciprocamente, num gesto largo, transbordante, dei-lhe tudo quanto tinha
(Exceto, naturalmente, o que estava na algibeira onde trago mais dinheiro:
Não sou parvo nem romancista russo, aplicado,
E romantismo, sim, mas devagar…).
Sinto uma simpatia por essa gente toda,
Sobretudo quando não merece simpatia.
Sim, eu sou também vadio e pedinte,
E sou-o também por minha culpa.
Ser vadio e pedinte não é ser vadio e pedinte:
E’ estar ao lado da escala social,
E’ não ser adaptável às normas da vida,
‘As normas reais ou sentimentais da vida –
Não ser Juiz do Supremo, empregado certo, prostituta,
Não ser pobre a valer, operário explorado,
Não ser doente de uma doença incurável,
Não ser sedento da justiça, ou capitão de cavalaria,
Não ser, enfim, aquelas pessoas sociais dos novelistas
Que se fartam de letras porque tem razão para chorar lagrimas,
E se revoltam contra a vida social porque tem razão para isso supor.
Não: tudo menos ter razão!
Tudo menos importar-se com a humanidade!
Tudo menos ceder ao humanitarismo!
De que serve uma sensação se ha uma razão exterior a ela?
Sim, ser vadio e pedinte, como eu sou,
Não é ser vadio e pedinte, o que é corrente:
E’ ser isolado na alma, e isso é que é ser vadio,
E’ ter que pedir aos dias que passem, e nos deixem, e isso é que é ser pedinte.
Tudo o mais é estúpido como um Dostoiewski ou um Gorki.
Tudo o mais é ter fome ou não ter o que vestir.
E, mesmo que isso aconteça, isso acontece a tanta gente
Que nem vale a pena ter pena da gente a quem isso acontece.
Sou vadio e pedinte a valer, isto é, no sentido translato,
E estou-me rebolando numa grande caridade por mim.
Coitado do Álvaro de Campos!
Tão isolado na vida! Tão deprimido nas sensações!
Coitado dele, enfiado na poltrona da sua melancolia!
Coitado dele, que com lagrimas (autenticas) nos olhos,
Deu hoje, num gesto largo, liberal e moscovita,
Tudo quanto tinha, na algibeira em que tinha pouco
Aquele pobre que não era pobre que tinha olhos tristes por profissão.
Coitado do Álvaro de Campos, com quem ninguém se importa!
Coitado dele que tem tanta pena de si mesmo!
E, sim, coitado dele!
Mais coitado dele que de muitos que são vadios e vadiam,
Que são pedintes e pedem,
Porque a alma humana é um abismo.
Eu é que sei. Coitado dele!
Que bom poder-me revoltar num comício dentro de minha alma!
Mas até nem parvo sou!
Nem tenho a defesa de poder ter opiniões sociais.
Não tenho, mesmo, defesa nenhuma: sou lúcido.
Não me queiram converter a convicção: sou lúcido!
Já disse: sou lúcido.
Nada de estéticas com coração: sou lúcido.
Merda! Sou lúcido.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: Schmidt Tibor
