Semmi nem köt semmihez.
Ötven dolgot szeretnék egyszerre.
A hús utáni éhség csillapíthatatlan kínjával,
Nem tudom mi ez –
Határozott vágy a határozatlanért…
Nyugtalan álom, és élet egy nyugtalan álomban
Nyugtalanul alvóknak, félig álmodóknak.
Minden szükséges és absztrakt kapu bezárult előttem.
Amit az utcából láthattam volna, azt a hipotézisek függönye takarta.
A cím szerinti sikátort megtaláltam, ám a megadott házszámra nem akadtam.
Ugyanarra az életre ébredtem, amiben elaludtam.
Még megálmodott hadaim is vereséget szenvedtek.
Még az álmaimat is hamisnak éreztem, mikor megálmodtam őket.
Még a vágyott élet is untat – még ez az élet is…
Értem, ami nem függ össze térben, időben;
Írok és hibázok a fáradtságtól,
És csak az unalom, az unalomtól való csömör lök ki a partra.
Nem tudom miféle sors, vagy jövő felé sodor majd irányíthatatlan szorongásom,
Nem tudom miféle lehetetlen déli szigetek várnak rám, hajótöröttre;
És miféle irodalmi pálmaligetek jutalmaznak meg majd legalább egy verset.
Nem, én nem tudom ezt, se mást, se bármi mást,
És lelkem mélyén, ahol álmaim álmodtam,
A lélek végső terein, ahol ok nélküli az emlékezet
(És a múlt hamis könnyek természetes köde),
Távoli erdők ösvényein és útjain,
Ahol létezésem feltételeztem,
Egy végső illúzió maradékai,
Az álomhadseregem és nemlétező légióim
Anélkül, hogy legyőzték volna őket
Szétverve futnak,
Hogy aztán Istenben enyésszenek el.
Újra viszontlátlak,
Gyermekkorom félelmetesen elvesztett városa…
Bánat és öröm városa, újra itt álmodom…
Én? De ugyanaz vagyok-e, mint aki itt élt és visszatért,
És aztán megint vissza és visszatért,
Ugyanaz-e, aki újra és újra visszatért?
Vagy mindezek az itt volt és a most itt lévő „Én” vagyunk,
Az emlékezet fonalára felfűzött rózsafüzér-lények sora,
Álmok sora, amelyet rajtam kívüli valaki más rólam álmodott..
Újra viszontlátlak,
De távolabbi szívvel és a legkevésbé sem saját lélekkel.
Viszontlátlak újra – Lisszabon, és Tejo és minden –,
De hiába az út benned és magamban,
Idegen vagyok itt, mint mindenütt,
Életben és lélekben egyaránt esetleges,
Emlékek szobáiban bolyongó kísértet,
Reccsenő padlók és patkányok zajával
Egy elátkozott kastélyban, ahol élni kell.
Viszontlátlak újra,
Árnyak közt suhanó árnyék, mely felparázslik,
Hogy egy pillanatra fényt vessen egy ismeretlen temetésre,
Majd eltűnjön az éjben, mint hajó nyoma
A lassan elhalkuló vízben.
Viszontlátlak újra,
De jaj, magamat nem látom újra!
Eltört a varázstükör, mely ugyanazt mutatta volna,
Minden baljós töredékben, csak egy darabkát látok magamból, –
Egy darabkát belőled és belőlem!
_________________________________________
Lisbon revisited (1926)
Nada me prende a nada.
Quero cinquenta coisas ao mesmo tempo.
Anseio com uma angústia de fome de carne
O que năo sei que seja –
Definidamente pelo indefinido…
Durmo irrequieto, e vivo num sonhar irrequieto
De quem dorme irrequieto, metade a sonhar.
Fecharam-me todas as portas abstractas e necessárias.
Correram cortinas de todas as hipóteses que eu poderia ver da rua.
Năo há na travessa achada o número da porta que me deram.
Acordei para a mesma vida para que tinha adormecido.
Até os meus exércitos sonhados sofreram derrota.
Até os meus sonhos se sentiram falsos ao serem sonhados.
Até a vida só desejada me farta – até essa vida…
Compreendo a intervalos desconexos;
Escrevo por lapsos de cansaço;
E um tédio que é até do tédio arroja-me ŕ praia.
Năo sei que destino ou futuro compete ŕ minha angústia sem leme;
Năo sei que ilhas do sul impossível aguardam-me naufrago;
ou que palmares de literatura me darăo ao menos um verso.
Năo, năo sei isto, nem outra coisa, nem coisa nenhuma…
E, no fundo do meu espírito, onde sonho o que sonhei,
Nos campos últimos da alma, onde memoro sem causa
(E o passado é uma névoa natural de lágrimas falsas),
Nas estradas e atalhos das florestas longínquas
Onde supus o meu ser,
Fogem desmantelados, últimos restos
Da ilusăo final,
Os meus exércitos sonhados, derrotados sem ter sido,
As minhas cortes por existir, esfaceladas em Deus.
Outra vez te revejo,
Cidade da minha infăncia pavorosamente perdida…
Cidade triste e alegre, outra vez sonho aqui…
Eu? Mas sou eu o mesmo que aqui vivi, e aqui voltei,
E aqui tornei a voltar, e a voltar.
E aqui de novo tornei a voltar?
Ou somos todos os Eu que estive aqui ou estiveram,
Uma série de contas-entes ligados por um fio-memória,
Uma série de sonhos de mim de alguém de fora de mim?
Outra vez te revejo,
Com o coraçăo mais longínquo, a alma menos minha.
Outra vez te revejo – Lisboa e Tejo e tudo -,
Transeunte inútil de ti e de mim,
Estrangeiro aqui como em toda a parte,
Casual na vida como na alma,
Fantasma a errar em salas de recordaçőes,
Ao ruído dos ratos e das tábuas que rangem
No castelo maldito de ter que viver…
Outra vez te revejo,
Sombra que passa através das sombras, e brilha
Um momento a uma luz fúnebre desconhecida,
E entra na noite como um rastro de barco se perde
Na água que deixa de se ouvir…
Outra vez te revejo,
Mas, ai, a mim năo me revejo!
Partiu-se o espelho mágico em que me revia idęntico,
E em cada fragmento fatídico vejo só um bocado de mim –
Um bocado de ti e de mim!…
____________
Álvaro de Campos
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: Schmidt Tibor
