…csak a fák árnyéka ölelt…
Elhagyottan kóboroltam,
csak a fák árnyéka ölelt,
most is, mint annyiszor, százszor,
magamtól kérdeztem, s a csend felelt.
Nesztelenül suhantam tova,
hol egyszer elixírként karolt át a ma,
s örömöm benne, mint megannyi álom,
csak kénköves lángok vad diadala.
Csókolnálak, még egyszer, hogy megmutassam
ég bennem a vágy, nem csitul tüze,
ott is, akkor, este, ha kértél volna,
a közös szólamot másképp fejezzük be.
De elcsitult a lét, s múltba tévedt a ma,
csak álmomban üldöznek a bronz színű ajkak,
s egy ölelő karnak szép emléke,
melyek akkor, ott, félőn magamra hagytak.
Fotó: www.mobiletoones.com (free)
Legutóbbi módosítás: 2013.11.23. @ 15:25 :: Sz. Pál-Kutas Orsolya