Félek, ha kimondom, leírom, kibontom,
illan a varázs, mi szavaiddal simul
el a reggelek ráncos függönyén.
nem akarom, hogy így láss…
Összegyűrt képek közt, hideg
kezekbe kapaszkodva, hangos háborúk
dübörögnek szívemen.
Arcomon szétfolyik az ősz,
lucskos telet kárognak a varjak…
Vonulnak a szépek, de hiába
menekülnek, mind belehalnak,
ha verssé írom őket…
Félek, ha bezáródnak az éjszaka falai,
s csak valami füstös ősz ölében ring
a múlt, fáradt kezed hiába simogatja
homlokom mögé az álmokat,
mind elhalkulnak,
mire hozzám érnek…
Ha összemosódnak a nappalok,
és az éjszakák, csak gyertyaszagú betűk
maradnak, rendezetlen hanyagsággal
szétdobálva, s csak valami éteri
magány tolakodik életembe, ott
hol a zsúfolt várótermekben
a holnapokhoz vált jegyet a világ.
de a vonatok mindig késnek…
Komponálatlan zaj, ahogy az ősz játszik
velünk. Hideg sínekre fekszik az éj,
a szavak idegen szelekbe kapaszkodnak,
idegen városok tornyaira kucorodnak.
Térdig gyalogolok az ismeretlenben.
világaid megnyílnak előttem…
Fehérre meszelt falak, körbe-körbe
lombhullató versek. Liánok, borostyánok,
sűrű kerítések. Kereszt. Domb. Magány.
Csend.
Szerelem.
Számolom az est sűrű lépéseit,
vajon, hány éj a világ…
Veled.
s nélküled…
Ajtód előtt állok a félhomályban,
fordítok egyet a kulcson…
Álmaidhoz lépek. Látod,
hozzád vetkőznek a szavak,
ma könnyű vagyok,
mint egy lepke…
(…)
Reccsen az est a hideg szagú
házban, ébred a csend a vetetlen
ágyon. Vállamon holdszemű gondolatok
fáznak, amik tegnap még versek
voltak, s kezeid közt lélegeztek.
Sehol senki, üres az éjszaka,
talán, könnyebb voltál, mint én…
talán, a vonatok késnek…
De már nem talállak.
Se kint.
se bent…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Szilágyi Hajni - Lumen