Villamosra várt valahol, talán egy Erzsébet-híd környéki megállóban, és úgy rémlett, hogy utazott haza. Meztelenül, üres kézzel, egy hosszú hajú lányhoz simulva. Előtte a táskái, ruhája, iratai elmaradtak valahogy, de ez ott természetesnek tűnt. Gyakran álmodott ilyesmit az egyetemi évek kései hatásaként, általában a hazautazás szűrődött vissza álmaiban, és néha a régi kollégiumban is sétálgatott zavaros összefüggések keretében.
— Már megint hová tetted a cipőmet? Minden reggel keresni kell valamit!
A szomszéd kiabálása hozta vissza az álomból, a két háló közötti gyatra hangszigetelés miatt minden áthallatszott.
Ajaj, már sosem érek haza — gondolta. — De kár, de kár — micsoda álom volt — jó lett volna maradni még. És ki lehetett az a lány? — Az órára pillantva megnyugodott. Háromnegyed nyolc, akár fel is kelhet.
— Csuhajja! — rikkantott. — Itt az ideje a semmittevésnek!
Nem volt dolga aznapra, és még három hétig a szabadságát töltötte. Erre az időre hazautazott dániai munkahelyéről, szüleitől örökölt lakásába. Elhatározta, hogy nem is csinál programokat, egyszerűen csak ejtőzik, semmi kötelező. Strandra jár, autózik, napozik. Kész. Kivételként tegnap délután az unokahúga esküvőjére volt hivatalos, majd az azt követő lagzira. Este 11 felé ért haza.
Felöltözött, és kiment a konyhába. Az asztalon még ott sorakozott a lakodalomból neki csomagolt étel: sütemények, sült húsok. Kinézett az ablakon az autóra. Csillogott rajta a reggeli napsütés. A ház előtti előkertben terpeszkedett, ráhajlottak az orgonasövény lila virágai.
— A vén budai hársfák békésen slattyognak — kornyikálta hamisan és kicsit kiforgatva a dalt, szemével szeretettel simogatva a Volvót. Kicsit kijjebb, az út melletti kukáknál egy guberáló kotorászott a szemetesben. Feje mélyen bent az edényben, mintha a kuka tartozéka lenne. Erre kicsit elszégyellte magát: neki mennyire napfényes az élete, mások pedig kényszerűen a szemetesben kotorásznak. De hát tehet ő arról? Volt másként is. Egyébként meg itt ez a sok finomság, megajándékozza vele, és akkor tett valamit a lelkiismerete megnyugtatására.
Az étel nagy részét egy dobozba tette, és kezében a dobozzal kisétált a ház elé. Azért először is körbe járta a Volvo Sedant. Úgy állt ott, ahogy éjjel otthagyta, ezüstösen, elegánsan, széles mosolyt csalva az arcára. A kocsit nemrég vette, alig volt benne pár száz kilométer, itthoni pénzben kisebb vagyonba került. És a dániai fizetéséhez mérve sem volt olcsó, de nem bánta. Élete álma volt. Megsimogatta a hűtőt és a kukához ballagott. A hajléktalan fejét nem lehetett látni, még mindig az alján kotorászott. Megviselt kerékpárját az olajfához támasztotta, rajta nejlonszatyrok, bennük sörös dobozok, üvegek, száraz kenyér precízen szétválogatva.
Hm… rendnek kell lenni, éljen bárhogy is az ember — gondolta, és megérintette a másik vállát.
— Halló, figyeljen, kér süteményt?
Az illető felegyenesedett, és első meglepetés után zavartan néztek egymásra.
Régebben jól ismerték egymást. Régebben, mikor ő fiatal korában a reménytelenséggel küszködött, fázott, éhezett a családjával együtt. Régebben, amikor megismerte Grétit, aki akkoriban osztálytársa volt a mostani, lecsúszott kukabúvárnak. És aki akkor a tehetős családjával a háta mögött szép lassan lecsapta a kezéről a lányt. Feleségül is vette, két gyerekük született. Grétiék telkén építkeztek, a többiről csak hallomásból értesült. Házasságuk főként Gréti szülei miatt jutott válságba, mindenbe beledugták az orrukat, ezért pár év elteltével külön költöztek, de akkor már az sem mentette a békét.
Válásuk után nem sokkal Grétit szerelemféltésből lelőtte egy határőr kollégája, majd magával is végzett. Hogy a volt férj hogyan került az utcára, nem tudja. Neki sok keserves év, kemény munka, tanulás után mégis rendeződött a sorsa. Sőt, mostanában mondhatni remekül él. Jó fizetés, kellemes munka, ejtőzik egyik szép napról a másikra. Esténként vív egy dán sportklubban szórakozásként, meg van Agnethe, de semmi sürgős vele kapcsolatban, majd lesz valami. Valamikor.
Néztek egymásra, és valami vigasztalót, együtt érzőt szeretett volna mondani neki, zavarában mégis a tudatalattiból bújt elő egy kérdés.
— Legalább jó volt az ágyban?
Ahogy kimondta már bánta is. A másik intett.
— Gréti? Gyere, megsúgom.
Ahogy közelebb lépett, ütést érzett a mellkasán. Ideje sem volt felfogni mi történt, eldőlt az utca melletti köves árokban. Hirtelen pár méter magasból látta a helyszínt, ahogy melléből kiáll a kés, válla kifordult, a kés mellett fröcskölt a vér. Ezzel egy időben egy szép, fényes villamosmegálló is feltűnt távolabb, úgy érezte hamarosan érkezik a jármű. A megállóban Gréti állt sugárzón, fiatalon, neki integetett. Elindult feléje egyre gyorsuló tempóban, és ahogy odaért, Gréti belekarolt…
Legutóbbi módosítás: 2013.11.18. @ 17:14 :: Torjay Attila