Gyermekkoromban volt egy Kati babám. Ott sorakozott a többi játék mellett a polcon. Úgy emlékszem, a sárga alvó maci és a nyelvét nyújtogató bohóc között foglalt helyet. Méltóságteljes nyugalommal ücsörgött, selyemfényű ruháját alig érintve, könnyedén gömbölyű térdére ejtette finom, porcelán szépségű babakezét, hetykén félrebillentette porcelánszépségű babaarcát; kedves, visszafogott mosolyával minden játékomat s engem is teljesen elvarázsolt. Valahogy egészen más volt, mint a többi játék.
Rögtön tudtam, amikor megláttam és magamhoz öleltem. Ennek a babának a szemében lélek ragyogott. Néha levettem a polcról, halkan beszéltem hozzá, de amint elkezdtem játszani vele, mélyen megsértődött. Éreztem. Ezért szépen visszacsúsztattam a polcra, megigazítottam sárga-barna virágokkal telehintett ruháját és belenéztem szomorú, kék babaszemébe. Sokáig nem is értettem, miért olyan bánatos a pillantása. Aztán egy napon megértettem, mert megsúgta nekem. Nem szerette, ha játszanak vele. Sértette a büszkeségét. Ilyen egyszerű.
Miután megosztotta velem titkát, félig behunyta babaszemét, nem mondott semmit, csak mélyen hallgatott. Nagyon jelentősen tudott hallgatni. Bájos arcocskája, kacér pillantása cserfességet sejtetett ugyan, de csak az igénytelen szemlélődőnek. Annak, aki csak úgy kutyafuttában tekintett rá. Szólítani nem szólíthatott, várnia kellett, hogy levegye valaki, aki akarja, akinek megtetszik, aztán így-úgy visszategye a polcra, vagy egy időre elfelejtse, majd újra előszedje. Ajkát is csak félig nyitotta ki, pedig tudom, sok mondanivalója akadt volna még az én babámnak, de valamikor, valahol, két mondat között egyszer csak elhallgatott…
Talán akkor lehetett, amikor én már felnőttem és ő lekeveredett a pincébe a többi poros, kopottas játék közé. Sokáig eszembe sem jutott, de egy télen, amikor eltűnt korcsolyám után kutattam, hirtelen előkerült a lomok alól. Szégyenkezve néztem a szemébe. Nem szólt, csak bánatosan biccentett. Ruhája is megkopott már, szeme homályosabb lett, haja fakóbb, de büszke tartását nem veszítette el.
Már nem tudtunk beszélgetni. Sem ő, sem én nem szóltunk. Mégis értettük egymást. Csöndes biccentéssel elköszöntem tőle, s visszaidéztem beszélgetéseinket. Mert, amikor nem hallotta más, gyönyörűszép csengő hangjával nekem sokat mesélt. Hangja úgy zúgott-búgott, mint az éjféli angyalok harangja. Vidáman, búsan, sértődötten, öblösen. Butaság lenne azt mondani erről a babáról, hogy kegyetlen volt, mert nem nyitotta ki a szemét mindenkinek és nem szólalt meg úton útfélen, ha kérdezték. Velem sokat cseverészett, néha suttogó, néha bölcs, néha kellemes hangon szólt, de sohasem gúnyosan. A gúnyt és a megvetést nagyon nem szerette.
Ha néha felszabadult, egy kicsit még azt is megengedte magának, hogy elfelejtkezzen a külvilágról, és akkor… akkor önfeledten kacagni kezdett! Ha ketten voltunk, nekem sok titkot elmesélt. Magáról.
De ezt már nem mondhatom el. Megígértem neki, a babának.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Vajdics Krisztina
