29. Válóper gyermekszemmel
Két napig tanultam a szorzótáblát, amíg sikerült megjegyeznem, egy füzet hátán találtam meg. Tudtam, arra mindenki, főleg Apu nagyon büszke lesz. Azt akarom, szeressenek, és ne veszekedjenek többet. Főleg miattam, ne. Jó kislány akarok lenni. Különben úgy járok, mint Lacika. Nagyon megverte az apukája. Aztán rettenetesen mérges lett, amikor az óvó néni megfenyegette, hogy elmondja a rendőr bácsinak. Olyan szaga volt, mint Apunak szokott lenni esténként. Lehet ő is beteg? Utána Lacika három napig nem jött óvodába… Aztán amikor megjelent, sántított. Azt mondta, elesett a biciklivel. Pedig nagyon jól tud biciklizni. Igaz, ezt anyukája is megerősítette az óvó néninek. A felnőttek nem szoktak hazudni. Másnap Ardeleanu Simona néninek is ezt mondta, aki Anyu főnökének a felesége. Elég furcsán beszél magyarul, olyan érdekes hangsúlya van. Miután Lacikáék elmentek, Simona néni sokáig beszélgetett az óvó nénivel. Nagyon haragudott. Azt mondta az óvó néninek, amíg az édesanya tagadja, nem tehet semmit. Pedig nagyon fél, mert ebből még nagyobb baj lehet. Ezt nem értem. Én nem szeretem Lacikát. Állandóan húzza a copfomat, verekedik, és csúnyákat mond… Nem csak engem bánt. Néhány napja azt kívántam: „Az Isten verjen meg!” De nem mondtam ki, mert én jó kislány vagyok. Vajon Istenke büntette meg? Az óvó néni szokta mondani: „Isten nem ver bottal!” Lacikát sem bottal verte meg az Apukája…
Vajon rám is haragszik Istenke, mert annyit veszekednek miattam szüleim? Egyszer Apu engem is meg fog verni, miután nagyon kikap miattam Anyutól? Jaj, de csúnyán kiabáltak az este is! Szerencsére Anyu odafeküdt mellém, amíg elaludtam, mert nagyon féltem egyedül a szobácskámban.
Olyan muris Dédnagytata, mindent elfelejt. Szerencsére a meséket nem szokta. Csak néha belealszik. Olyankor felköltöm, mert akarom hallani a folytatást. Néha ugyan elölről kezdi ilyenkor, mert nem emlékszik hol hagyta abba. Csak azt nem szeretem, amikor bosszant. Ma nagyon mérges lettem. Csúnyát mondtam neki, nagyon csúnyát, olyant, amit Lacikától hallottam a múltkor. Nagyi nagyon haragudott érte. Pedig nem is a legcsúnyábbat mondtam, Lacika tud olyanabbakat is, amiben ott van az a pi… jujj, majdnem kimondtam… Apu elmagyarázta, a fene egy csúnya betegség, és tényleg azt kívánom Dédnagytatának? Megígértem, soha nem mondom ki többé azt a szót. Azt akarom, szeressenek…
Ma nagy volt az ijedelem nálunk. Jött a mentő, és elvitte Dédnagytatát. Én nem láttam pontosan, mi történt. Rám parancsoltak, menjek és játsszak otthon. Egyedül. Nagyon féltem. Bár az erdőben is szeretek egyedül lenni, és madarakat hallgatni, ha Anyuék közel vannak. Szeretek egyedül is babázni, meg számítógépezni. Ha bánatom van, akkor is bezárkózom a szobácskámba, és a kulcsot is elfordítom. Ezért Anyu nagyon haragszik, de most nagyon féltem. Tudtam, Nagyi ott van, nem messze, de mégis… Ő is erősen izgatott volt, s ez még jobban megijesztett. Kilestem az ablakon, és láttam, amikor a piros ruhás néni meg bácsi betette a mentőbe Dédnagytatát. Aztán jött Gabi néni, és elvitt magukhoz. Ő magyarázta el, hogy lebénult. Kezét és lábát nem tudja mozgatni. Vajon ezt a fene okozta? Nem merem megkérdezni…
Néhány napig Gabi néni vigyázott rám. Nagyi állandóan benn ült a kórházban. Most nem szerettem ott, pedig ő is, és Sándor bácsi is kedves. Áronka csak hétvégén jött haza a nagymamájához. Otthon olyan furcsa a hangulat. Nem veszekednek, de… emberszámba se vesznek. Ma eltörtem egy tányért, és azért se szidtak meg. Valami nagy baj van, nem tudom mi… Aztán ma hazahozták Dédnagytatát a kórházból. Azóta ágyban fekszik, néha Nagyi vagy Apu kitolja az udvarra egy kerekes székben. És olyan furcsán beszél, nehezen lehet érteni, bár kezdem megszokni. És etetni kell. Én is szoktam neki vizet vinni, azt meg tudja inni. Időnként furcsa dolgokat kér, ma például valami injekciót, amiért Nagyi nagyon haragudott rá és kiabált vele. Aztán bocsánatot kért tőle, és bizonygatta, hogy szeretjük. Miért kér valaki injekciót, ha nem muszáj? Az annyira fáj, főleg a penicillin…
Ma megint mesélt Dédnagytata arról, milyen a világháborúban orvosnak lenni. Én nem értem, ha ilyen régi dolgokra emlékszik, miért kérdi, hogy miért hoztam neki vizet? Hiszen ő kérte! Délután már nem mesélt. És nem akarta bevenni a gyógyszereit. Azt mondta, minél hamarabb fel akar fordulni. Nagyi nagyon veszekedett vele, amíg beleerőszakolta. Ezt sem igazán értem, minek adjuk neki a gyógyszert, ha úgy sem gyógyul meg tőle?
Ma hajnalban szirénázásra ébredtem. Olyan ijesztő a mentő hangja. De ma Dédnagytatát nem vitték el. Nagyi nagyon sírt. Se Apu, se Anyu nem mentek munkába, és nagyon szomorúak. A Barbi babával szerettem volna játszani, de nem engedtek be Nagyiék házába. Akkor sem, amikor azt kértem, hogy Dédnagytata meséljen nekem. Ez után már hisztiztem is egy kicsit. Máskor ezért meg szoktak szidni, de most ölbe vettek. Azt mondták, nem fog többet mesélni nekem. Jézuska elvitte oda, ahol többé nem szenved. Pedig neki nem fájt a jobb lába, mint Lacikának. Láttam, amikor Nagyi megszúrta egy tűvel, és akkor ő azt állította, nem érzi. Pedig icipicit folyt is a vér. Én sok mindent kérdeztem, végül beküldtek a szobámba játszani. Csak nem értem. Ha neki ott jobb, akkor miért sír Nagyi? Meg Anyu is. Sőt, Apu szemében is láttam könnyet, pedig ő nem szokott, még akkor sem, ha mérges, mint Anyu. S egyre többen jönnek ide, mindenki fekete ruhában, és mindenki szomorú. Én azt hiszem, Dédnagytata meghalt. De akkor miért mondták, hogy elment Jézuskával? Vajon azért történt, mert… Pedig nem mondtam ki! Mert nagyon csúnya olyasmit mondani. Csak gondoltam, amikor mérges voltam… Csak meg ne tudja Nagyi, miért ment el Dédnagytata… Jaj, mi lesz akkor? Vajon engem is világgá kergetnek, mint a mesében? Nagyi nem tud hamuban sült pogácsát készíteni, egyszer kértem, és kinevetett, s sütött nekem helyette zserbót. Az a kedvencem. Nem, ezt még Apunak se merem elmondani, mert ha eszébe jut, amikor nagyon mérges, és kiabál Anyuval miattam, akkor talán úgy járok, mint Lacika? Vajon előbb megvernek, s csak utána kergetnek világgá? Úgy félek, szüleim rájönnek, miért vitte el Jézuska Dédnagytatát. És azt sem értem, ott, ahol van, miként lehet boldog, ha látja, hogy hiányzunk neki? És ha ott tud járni, és emlékszik ránk, miért nem jön vissza? Lehet az Istenke elmondta neki, mit kívántam, és azért vitte el Jézuska? Biztos Dédnagytata nem akart maradni, s akkor elmondta neki… De akkor nagyon szomorú lehet ott, mert én ilyen hálátlan vagyok. Úgy szeretném, ha ismét mesélne nekem! De már nem fog többet. Mert én… Csak meg ne tudja senki…
Jaj, de mérgesen jött haza Anyu! Ilyennek még sohase láttam. És nagyon kiabált Nagyival, és ő is milyen csúnyákat mondott Anyunak! Pedig ma reggel megint megfogadtam, soha többé nem leszek rossz. Anyuék ne veszekedjenek miattam, se Apuval, se Nagyival. És utána Apu ne legyen beteg. De ha a pálinka betegíti meg, miért issza? És nem értem, Nagyi miért okolja Anyut ezért, hiszen ő még el is dugja, a múltkor ki is öntötte. Nekem erről senki sem mond semmit, azt mondják, kicsi vagyok még. Én csak sírtam a sarokban, nagyon-nagyon féltem, mert miattam vesztek össze. Ha nem mondom el Nagyinak, hogy este Anyuék ismét összevesztek, akkor ez most nem történt volna meg… Máskor, ha sírni kezdtem veszekedés közben abbahagyták, és ölbe vettek. Most mintha ott se lettem volna, csak kiabáltak egymásra egyre hangosabban. Végül Anyu ölbe kapott, és hazavitt. Ott tartott az ölében, és mondogatta: „Ne sírj kicsim!” De én nem tudtam abbahagyni, mert nagyon féltem. Tudtam, ha Anyu ilyen mérges, amikor Apu hazajön, megint nagy baj lesz. És mindennek én vagyok az oka. Pedig én meg akarok javulni. Olyan jó itt az Anyu ölében… De mégis félek, nagyon félek. Azt hiszem, ezt az óvodában nem kellene elmesélnem…
Nem hiába aggódtam. Anyu még csúnyábban kiabált Apuval, mint Nagyival. Pedig Apu nem volt még beteg. Valami néniről beszéltek, Apu esküdözött, magyarázkodott, nem értettem az egészet. De ha Anyu nem veszett volna össze Nagyival miattam, akkor lehet, most Apuval sem… És ő nem kiabál, csak védekezik… Megpróbáltam a lehetetlent. Utolsó kétségbeesésemben közéjük álltam, és teli torokból visítottam: „Ne bántsd Aput!” Azt már nem mertem bevallani, hogy én vagyok a hibás. De hatott! Anyu rám nézett, abbahagyta a kiabálást, és bement a hálószobába. Apun láttam, nem mer utána menni. Nagyon szomorkodott. Nem mertem rászólni, hogy ne igyon, mert Anyu ismét nagyon mérges lesz. Inkább szót fogadtam, amikor vacsorázni hívott. Nem mertem kérdezni, csak a vacsora végén. De annyira furdalt a kíváncsiság. Nem értettem min veszekedtek. Végül megkérdeztem. Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Mint én, ha rosszalkodtam. Végül elküldött, kérjem meg Anyut, fektessen le. Nagyon féltem, amikor bementem. Sírva kértem, feküdjön mellém, és öleljen át, mint délután. Először azt hittem el fog kergetni. Végül mégis mellém feküdt. Láttam rajta, azelőtt nagyon sírt ő is. Nem mertem megkérdezni, miért. Jó volt az ölében, s féltem, ha butaságot kérdezek, megint megharagszik. Mint azelőtt Nagyira és Apura. Nagyon nehezen aludtam el. Majd arra ébredtem, hogy azt kiabálja: „Részeg disznó!” Amikor kiértem a nappaliba, Anyu épp átesett a széken. Apu elkapta a torkát, és letépte róla a ruhát. Majd nekilökte a falnak. Nagyon csúnya szavakat kiabált, olyanokat, amiket csak Lacikától és az apukájától hallottam. És Nagyitól a délután. Anyu a pálinkásüveget széttörte a falon. Akkor Apu agyon akarta ütni Anyut, de a falat találta el. Anyu kiszabadult. Felkapott engem, bezárkóztunk a szobámba, és bebújtunk a takaróm alá. Anyu is reszketett a félelemtől. Mi lesz, ha betöri az ajtót, mint amikor elromlott a zár? Apu nagyon erős. Nem tudtam elaludni. Végig Apu eltorzult arca járt a fejemben, ahogyan agyon akarta csapni Anyut. Ahányszor elszenderedtem, mindig azt álmodtam, Apu engem akar agyonütni. Rájött, mindennek én vagyok az oka, és akkor felébredtem. Jaj, mit tehetnék? Holnap bocsánatot kérek, de előbb rajzolok neki valami szépet. Mind a négyünket, amint fogjuk a kezünket, és szeretjük egymást. Nem, mind az ötünket, Dédnagytatát is odarajzolom. Ő olyan jól tudta vigasztalni Aput! De hogyan adom oda? Mert félek kijönni a szobából, amíg ő ott kinn van. És Nagyi sincs itthon, hogy átjöjjön, és kimentsen bennünket! Most két napig be leszünk zárva? Vajon Apu őt is megverné?
Nagyon megijedtem, amikor felébredtem, és Anyu nem volt mellettem. Először kiabálni akartam, de nem mertem. Vajon… Rémülten hallgatóztam, s ismerős hangokat hallottam. A Geta néniét és a Simona néniét. Óvatosan repesztettem meg az ajtót és kilestem. Egy bácsit láttam meg először, aki fényképezett. Mint a krimi-filmekben, amelyeket nem engednek nézni. Már sikítani akartam, azt hittem Apu mégis megölte Anyut. Aztán meghallottam a hangját…
Simona néni sok kérdést tett fel. Szeretem őt, mindig olyan kedves. Aztán elmagyarázta, Apu nagyon beteg, s emiatt dühöng, és nem vagyunk mellette biztonságban. Emiatt el kell költözzünk, egy másik városba, nehogy ártson nekünk. Addig, amíg meg nem gyógyul, nem fogok vele találkozni. Olyan furcsa, megkérdezte tőlem, akarom-e…
Szeretnék kimenni az udvarra. Ez a lakás olyan picike, állandóan Anyu útjában vagyok. A tömbház előtt vannak gyermekek, de Anyunak nincs ideje levinni. Egyedül pedig nem mer leengedni. Tévé sincs, és Apu számítógépe sincs… Áronka is otthon lesz a hétvégén, s nem tudunk együtt játszani… Vajon látom-e még egyáltalán? Vasárnap nem mentünk kirándusba, bár szép idő volt. Anyu, amikor nyafogtam neki, elvitt a Szamos-partra. De az nem ugyanaz… Az is nagyon hiányzik… Itt minden unalmas, és hiányzik Nagyi is… Anyu nem sütött zserbót, azt mondta nincs ideje. És amit ő süt, az nem olyan, mint a Nagyié… És hiányzik a szobácskám… Otthon oda tehettem a babáimat, ahova akartam, ha játék után összeszedtem, és elraktam szépen. Itt mindig Anyu lába alatt vannak… Ebbe a pici konyhába sem férek be melléje, amikor főz, mert lábatlankodok… Este nagyon kiabált velem, és én nagyon féltem. Pedig én nem is tudom, mit vétettem. Nem akartam rossz kislány lenni. Ha Anyu sem szeret többé és elkerget ő is, akkor mi lesz velem? Én szeretnék jó lenni, de nem sikerül. Vajon egyszer annyira megharagszik rám, mint akkor este Apu, és megmondja, tűnjek el az életéből, ne szomorítsam többet?
Nagyon álmos vagyok, mert éjjel nem tudtam aludni. Csak azt akartam, Anyu játsszon velem. Már azt hittem, megint kiabálni fog, de csak annyit mondott, feküdjek le, mert nem aludtam ki magam, s azért vagyok olyan hisztis. Megijesztett a hangja, még ha nem is kiabált. Jó kislány akartam lenni, így szót fogadtam. Azt akarom, szeressen… Pedig annyira kívántam játszani vele. Olyan egyedül érzem magam…
Azt hittem, Apu hangját hallom. Hallgatózni kezdtem. Még máskor is álmodtam ilyent. Néha a kedves Apuval, akit szeretek, de gyakrabban azzal, aki agyon akarta csapni Anyut, és akitől nagyon félek. Egy ideig csak Anyu hangját hallottam, valami törvényt emlegetett, majd románul beszélt, nagyon mérgesen. Ijedten befogtam a fülem, ne halljam. Végül becsapódott az ajtó. Egy ideig csend lett. Félve lestem ki az előszobába. Anyu ott ült a kisszéken, amelyen a cipőnket húzzuk, és arcát a kezébe temette. Felrezzent, amikor megkérdeztem, Apu hangját hallottam-e és ha igen, most hol van?
Azt felelte: „Elment”. Amikor megkérdeztem, azért ment-e el, mert rossz voltam, nem válaszolt. Nagyi szokta mondani: „Hallgatás beleegyezés…”
Bementem a szobába, és a takarót a fejemre húztam. Nem aludtam, de nem mertem felkelni addig, amíg nem hívott vacsorázni. Nem akarok ma több rosszaságot csinálni… Aput akarom, azt, aki szeretett, és játszott velem. Őt akarom vissza!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
