30. Aki nem tud sírni
Amikor Veronika másnap nem csengetett be hozzá, Gabi aggódni kezdett. Ritka volt a nap, amikor barátnője nem jött át legalább néhány percre. Férje tanácsára struccpolitikát folytatott, hiszen ha ő csenget be hozzá, kissé furcsa lett volna kerülni a magyarázkodást a kényes jelenet miatt, s állást kellett volna foglalnia. Ha bólogat barátnőjének, az se jó, ha Eszter védelmére kel, az győzködés…
Már beesteledett. Kilesett az ablakon, Veronikánál nem égett a villany. Ha a konyhában lenne, akkor is átszűrődne kis fény, ablak van az ajtón. Lehet, épp takarít a rendelőben? Nem, azt napvilágnál szokta. Villanyfénynél nem látszik jól a mocsok. Tehát vagy nincsen itthon, vagy… Sándorra gondolt, amikor rosszul lett, és ő épp Veronikánál szomszédolt. Férje is átment sakkozni egyik barátjához. De hát nem törheti be a kaput, mivel egy napja nem látta! Veronika biztosan rá is haragszik a tegnap történtek miatt, mert nem kelt pártjára. Talán átment egy másik barátnőjéhez? És ha mégse, és ott fekszik eszméletét vesztve? Vagy már be is utalták?
Felhívom Esztert — döntötte el és máris tárcsázta az otthoni számot. Ábel vette fel.
— A rendelőjében van, ma délután van fogadóórája.
— Kérd meg, hívjon fel, ha hazaér — hagyta meg unokaöccsének, majd eszébe jutott a névjegykártya, melyen ott a rendelő száma. Nem jó, nem zavarhatja a terápián ilyesmivel…
Enyedi Eszter délután négy előtt egy perccel viharzott be. A pontosságot mindig fontosnak tartotta. Általában jóval a rendelés megkezdése előtt megérkezett, s még átnézte az előjegyzettek kartotékjait. Ma viszont elhúzódott az az osztályfőnöki óra, amelyre meghívták. Záporoztak a kérdések, és csak a következő órára érkező tanár mentette ki. Futva köszönt a váróteremben ülőknek, és elnézést kért a késésért, bár tulajdonképpen pontosan érkezett. Már kinyitotta a rendelő ajtaját, amikor megismerte a sarokban keresztbe font karral ülő asszonyt, aki felállt, amint meglátta. Ezért visszafordult az ajtóból.
— Kezicsókolom. Önnek nincs előjegyzése… Hétig minden percem be van táblázva… — habozott. — Ha vissza tetszik tudni jönni hétre, amikor befejezem, elbeszélgethetünk…
— Marosiék most telefonáltak, és lemondták az előjegyzést… — szólt ki a titkárnője.
— Akkor egy fél óra múlva. Jó lesz? — mosolygott Veronikára.
— Igen… — felelte, és visszaült a helyére.
Amint az első kliensét elbocsájtotta, szokása szerint elővette a kartotékját, hogy beleírja a terápiás ülésen tett észrevételeit. Nem szeretett ülés közben jegyzetelni, úgy érezte, minden erre szánt pillanatot a klienstől vonja el. Míg ezzel foglalkozott, titkárnője kikísérte a távozót, majd behívta Veronikát.
— Amíg szólítja, elkészítjük a kartotékját — intett a szék felé.
— Deee… — akadékoskodott.
— Szabály. Ha többször nem is jön, akkor is. Neve?
— Hosszúmezői Veronika.
— Született?
Mikor ezzel készen lettek, a titkárnő benyitott Eszterhez, majd átnyújtotta a kartotékot, de előtte behúzta maga mögött az ajtót.
— Nem irigyellek. Ez is nehéz eset lesz. Minden arcrezdüléséből, mozdulatából lerí az ellenkezés. Mintha igazolni szeretné, hiába jött ide… Vagy mintha boxmeccset akarna vívni veled. Kíváncsi lennék, ki küldte ide?
— Én… — mosolyodott el Eszter, majd biccentett elismerően. — Jók a meglátásaid. Kicsit beolvastam neki, amikor elmeséltem, mi a doktori disszertációm témája…
— Értem. De te gyermekekkel foglalkozol… Ja, nagymama… — találgatott a titkárnő.
— Küldd be — vetett véget Eszter a pletykának, majd helyet foglalt az egyik fotelben.
— Kezicsókolom. Tessék helyet foglalni — intett a belépőnek a másik, azonos méretű, szögben elhelyezkedő fotel felé. — El tetszett jönni…
Veronika rövid habozás után helyet foglalt. Lábát azonnal keresztbe tette, és összefonta karját is, kezét ökölbe szorítva. Eszter várakozóan nézett rá.
— Tényleg azt hiszed, én képes lennék a fiamat az alkoholizmusba kergetni?
(„Tehát tényleg ezért jött… Folytatni… Vesztesnek érezte magát abban a vitában… ”)
— Szándékosan biztos nem… Egy tigrissel is harcba szállt volna érte. De a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
— S miért pont az édesanya a bűnös? Sok apa elhanyagolja gyermekét, elhagyja, veri, vagy iszik, rossz példát mutat neki. Az édesanya pótolni akarja, amit apjától nem kapott meg, vagy védelmezi. Nem édesanyja, hanem a felesége az, aki addig szekálja, amíg az alkoholba menekül. Mégis az édesanya a bűnös? — ismételte meg tegnapi kérdését.
— Igaza van, nem az anya „a” bűnös, és főleg nem az egyetlen, de kulcsfigura. Jóból is megárt a sok, még a gondoskodásból és szeretetből is. A túlgondoskodás által a gyermek csak sérülékenyebbé válik, mint más, aki ha kínálják, el tudja utasítani az alkoholt. Ha nem kerül „megfelelő” társaságba, ha nem választ túlgondoskodó asszonyt feleségül, ha nem kerül válságba lelki vagy családi élete, ha nem az alkoholt, hanem más vigaszt keres csalódásaikor, nem válik feltétlenül azzá. Sajnos édesanyjával való gyermekkori viszonya predesztinálják az említett barátok és felesége kiválasztására.
— Lelki és családi válságaiban nem édesanyja, hanem más nők a partnerei. Inkább azok szemében találd meg a gerendát!
— Veronika néni, férjének akadtak alkohol-problémái?
— Ő nem volt alkoholista! — csattant fel —, csak…
— „Csak” néha túllépte a határt. S erről a szégyenről hallgatni kellett…
— De nem vált azzá, mert én nem szekáltam ki a világból! Pedig anyósom…
— Vele is rossz viszonyban volt, ugye?
— Mindent ellenőrzése alatt akart tartani! Amint az házunkba lépett, azonnal megtalálta mibe kössön bele. Állandóan éreztette, ők bezzeg nemesek… Pokollá tette életünket… Férjem mégse lett alkoholista, pedig apósomat is az alkohol vitte sírba, Kökös kollektivizálásakor. Én nem szekáltam a halálba.
„Akkor nem volt telefon, és húsz kilométer nem kis távolság… Legalább két látogatás közt felszusszanhattak… Nemesi gőg kontra intellektüel arrogancia, ez a ráadás két túlgondoskodó asszony csatájára… Nem semmi… Igaz, az asszony szülői házának védelmében…” — gondolkodott el Eszter, majd észbe kapott, és nem folytatta a vitát.
— Miért nem sír Veronika néni? Más asszony azt tenné, ha ennyire igazságtalannak érezne egy vádat. A könny egy szelep, meg lehet ezáltal könnyebbülni. Nemrég halt meg édesapja, majd a fia, egyetlen unokáját nem láthatja. Mindenkit elvesztett. Amikor tegnap mesélt róla, nekem, kívülállónak könny szökött a szemembe. Fia temetésén sem sírt, ugye? Pedig egy asszonynak szabad… Ez a férfiak átka, akik azt hallják gyermekkorukban: „Ne légy anyámasszony katonája!”, s megtanulják magukba fojtani fájdalmukat. Emiatt van sokkal több lelki sérült a férfiak közt. Ön megjátssza az erőset, a férfit… Fiúnak várták, ugye? Majd megszületett a fiú is a családban. Jól emlékszem, van egy öccse?
— Kettő… Ikrek — felelte Veronika fakó hangon.
— Volt két gyermek, és egy leány a családban… Arra vágyott, önt is szeressék, így megpróbált fiúsan viselkedni. Abban az időben az orvosi szakma is elég férfiasnak számított. Ott is bizonyítania kellett, nem „csak” egy nő. Másrészt a női terhekről sem tudott lemondani. Öccseit gondolom állandóan az ön gondozására bízták.
— Édesanyánk korán meghalt… Tizenkét évet se töltöttem…
— S gyermekfejjel ön lett a családanya. Gondoskodással próbálta megvásárolni a szeretetet. Közben tanulnia kellett, jobban, mint másnak, mert bizonyítania kellett egy hímsoviniszta világban. Nem orvos, hanem elismert orvos akart lenni… Nőként. Rengeteg fájdalmat nem sírt ki magából, rengeteg megaláztatást, előítéletek miatti tehetetlenséget, igazságtalanságot nem könnyezett meg. Sírjon! Engedje meg a szelepet… Gondoljon a fiára és unokájára, kiknek az elvesztése nagyon fáj. Sírjon! Csak én látom… Nálam a terápián a férfiak is szoktak. Úgy… Engedje szabadon a többit is… Más negyedennyibe beleroppant volna. Sok férfi ennek töredékétől menekült volna az alkoholba. Az lett volna a csoda, ha nem próbálja fiára ontani azt a szeretetet, amit ön hiányolt. Ha nem próbálta volna elkeseredetten bizonyítani kritikus anyósának, hogy ön jó anya, bár orvosi teendői sok idejét vonják el családjától. Fia pedig egy hasonló gondoskodó asszonyt keresett magának.
— Amikor Csabi megnősült, még nem volt alkoholista — száradtak fel hirtelen Veronika könnyei. Miatta menekült az alkoholba, addig szekálta, amíg… — csuklott el ismét a hangja.
— E tragédiában senkire sem lehet újjal mutogatni: „Ő az egyetlen bűnös!” Menye is, ön is csak egy-egy fogaskerék ebben tragédiába fulladt sokszemélyes családi játszmában, mely nem önnel, és nem Enikővel kezdődött, hanem gyökerei mélyen a múltba mélyednek. Ha anyósa valóban olyan volt, amilyennek leírta, hát ön kismiska mellette. Férjének mégis akadt egy bátor döntése. Bár akkoriban a férfi az asszonyt a házhoz vitte, főleg egy nemesi családban, polgári lányt vett feleségül, és hozzá is költözött. Tudom, ez már a kommunizmusban történt, de 1960 körül még éltek a hagyományok. Ez már apósa halála után történt, ugye? Az ön fia is hozhatott volna hasonló dön… tést.
Eszter észbekapott, de már későn. Veronika színeváltozása jelezte, telibe talált az analógia. Hiszen ő ezzel szemben hazahozta Csabát és Enikőt, hogy mellette legyenek. Valamit rögtönözni kellene, de azonnal!
— Bár lehet, nem is volt olyan szerencsés húzás. („És lehet nem is az övé… Mihez kezdene egy kardiológus falun?”) Próbálja megérteni anyósát! Kevéssel azelőtt vesztette el férjét… Elvették földjét… Büszke nemesasszonyból megalázott kulák lett. S akkor megfosztották fiától is. Az a városi cafka, kinek derogál a fakanál a kezében, aki fennhordja az orrát, mert egyetemet végzett elvitte mellőle… gondolhatta. Miatta üres a ház. Ő az, aki miatt nem nődögél mellette az unokája. Tudja milyen érzés, amikor megfosztják unokájától! Hiszen ön is gyűlöli menyét emiatt!
— Én nem tiltottam ki anyósomat a házamból!
— De kívánatos személy se volt ott!
— Mert állandóan kritizált!
— Próbálja megérteni a fölöslegessé vált asszonyt. Amíg ön nem végzett el mindent rendesen, addig még szükség volt az ő tanácsaira.
— S nem érdekelte, hogy közben engem a sárba tapos, a fia szenved emiatt, és unokáját is megríkatja a vitákkal…
— Képzelje magát a helyébe! Hiszen átélte a sorozatos elvesztés traumáját! Nem kell felmentenie anyósát, csak értse meg azt a görcsös igyekezetet, amellyel bizonyítani akarta, hogy még van rá szükség…
— És ezzel tán a fiamat fel fogom támasztani? — állt fel Veronika, távozásra készen.
— Fia meghalt, de unokája él még. Ha akad valaki, akinek szüksége van, egy szerető családtagra, hát ő az. A kisgyermek sokszor bűntudattal éli meg szerettei halálát. A családi vitákat is, főleg, ha közben az ő neve is elhangzik. Szerintem távozásuk körülményeit is úgy dolgozta fel, hogy édesanyjával együtt elkergették. S ha nagymamája nem keresi meg… Ismeri a Zabolay család történetét!
— Adjam meg neki a lehetőséget a visszautasításra és megalázásra? — vágott vissza.
— Alázzon meg!
— Tessék? — hökkent meg Veronika a felkérésen.
— Vagy ha könnyebb önnek, akkor inkább sértsen meg! Ne sértegetni próbáljon, hanem érje el, hogy meg is sértődjem! Fogadjunk, nem sikerül, hacsak én meg nem sértődöm. Ön viszont eddig ebben partnere menyének… — hagyta megemészteni a meglepő érvelést. — S azt hiszem, szöget vert a fejében, amit tegnap mondtam. Fél unokája visszautasításától, ugye? Akkor hát saját érdekében próbálja megérteni a menyét, aki édesapjának nem kellett, édesanyja elhagyott, anyósa gyűlöli, még a férje temetéséről is távoznia kellett. Féltékenysége mögött is az elhagyástól való félelem áll… S ha jól értelmeztem a kolozsvári jelenetet, retteg attól is, hogy ön elveszi tőle kislányát. Rajta kívül neki senkije sem maradt… S a félelem nem jó tanácsadó.
— Én? Soha nem akartam megfosztani tőle! — emelte fel ismét hangját sértődötten. — Pedig megérdemelné! Tönkreteszi azt a kislányt!
Köszönt, láthatóan illem által diktált kényszerből, s már lépett ki az ajtón, amikor Eszter utána szólt:
— Veronika néni, ha úgyis hazamegy, kérem szépen, vigye vissza ezt az esernyőt Gabi néninek. Csorgott, amikor eljöttem tőle.
Az idős asszony a kérésre visszafordult. Soha nem utasított még vissza senkit, főleg ha ilyen apró szívességről volt szó, még haragosait sem. Arca zavart tükrözött.
— Legjobb barátnője sem tudja, hogy ide jött, ugye? — engedte le Eszter ernyőt tartó kezét. — Megértettem — suhant át tekintetén egy megértő, apró mosoly. — Eljuttatom másként. Tényleg nem probléma — tette vissza ahonnan elővette, majd kikísérte. — Küldd be a következőt! — szólt a titkárnőnek, aki épp telefonált. Ő azonnal befogta a telefonkagyló mikrofonját.
— A férjed nagynénje. Nagyon izgatott. Sűrű bocsánatkérés közt, kér, ha van egy szüneted, hívd fel, mert a tanácsodat akarja kérni, eltűnt a barátnője.
Veronika zavartan állt, amíg Eszter Gabit nyugtatgatta, amíg mindenért menyét vádolja, nem áll fenn a súlyos depresszió és öngyilkosság veszélye. Egy kardiológus észrevenné, ha valami baja van, és kezelné magát, kizárt, hogy hirtelen felindulásában rosszul lett.
— Fogadok Gabi nénivel, estig hazaér, biztos elment valahova — fejezte be Eszter. — Ha holnap se válaszol a telefonra, nyugodtan rátörheti az ajtót, az én felelősségemre. Nem Gabi néni az egyetlen barátnője, ki tudja, hova ment.
Veronika előbb levette kezét a kilincsről, majd visszafordult, megvárva a beszélgetés végét.
— Ugye akkor se mesélted volna el, ha…
— Pont önnek magyarázzam a szakmai etikát? Ha nem is találkoztunk, hallottam én egyet s mást önről. Sokan példát vehetnének.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
