Indulatok a csoportterápiás ülésen
A terápiás csoport résztvevői feszengve jöttek az első ülésre. A teremben mindössze néhány szék állt körben a fal mellett. Amint megérkezett valaki, halkan köszönést mormolt, körbenézett, majd némi tétovázás után helyet foglalt, lehetőleg nem közvetlenül egy másik személy mellett, amíg erre akadt lehetőség. Csak két harmincöt körüli asszony mosolyodott el a másik láttán. Nemcsak egymás mellé ültek, hanem közelebb is húzták székeiket, és azonnal beszélgetéssel kezdték agyonütni az időt. Egy asszony valami iratokat vett elő, beléjük olvasott, szemmel láthatóan e várakozás néhány percét is hasznosan próbálta eltölteni. Egy másik manikűrkészletet bányászott ki a táskájából, az mindig hasznos a belső feszültség levezetésére. Lerítt róla, ez pótcselekvés. A harmadik lelkiállapotáról kéztördelése árulkodott. A negyedik vett annyi bátorságot, és a mellette ülőtől érdeklődött, mi is történik majd itt? A hatodik is faggatni kezdte a hetediket, mi szél hozta ide, miközben ő is kitárulkozott. Az utóbbi szemmel láthatóan legszívesebben lerázta volna a kíváncsiskodót. A nyolcadik a többieket vizslatta, hol ide, hol amoda nézve, mintha így megtudhatna valamit. Vagy ketten magukba roskadva ültek a széken, gondolataik súlya alatt. A tizenegyedik félpercenként nézett az ajtó felé, mikor jön már a pszichológus, mikor kezdődik már a csoportterápia. Az egész teremben vágni lehetett a rájuk váró ismeretlen nyomása alatt kialakult feszültséget.
Végre megérkezett a terapeuta. Egyesek felálltak, mint a kisiskolások, akadtak, akik hangosan, bár ülve maradva köszöntek, mások csak biccentve, hangtalan szájmozgással, s akadt olyan is, aki az érkezőtől várta a kezdeményezést. Mégiscsak ő jött be, és ő a fiatalabb! Mindenki meglepetésére Enyedi Eszter nem köszönt vissza, száját egy hang sem hagyta el, hanem helyet foglalt és figyelni kezdte a csoportot. Egy ideig mindenki várakozóan nézett rá, ám egyre zavaróbb lett a csend. A két ismerős nő ismét szóba elegyedett, mert hát be kellett fejezni, amit elkezdtek, de nekik is elfogyott a mondókájuk egyhamar. A csend kezdett egyre kényelmetlenebbé válni.
— Nem kezdjük meg? — kezdett türelmetlenkedni valaki félhangosan. Ez a megjegyzés elindította a zúgolódást. Egyesek próbálták az elégedetlenkedőket csitítani, fogyó sikerrel. A frusztráció egyre nőtt. Végül egyikük észbe kapott.
— Szerintem, olyanok vagyunk most, mint a kísérleti egerek. Akarja látni, miként viselkedünk — intett a terapeuta felé. E felismerést vegyes érzelmekkel fogadta a csoport. Akadt, aki felháborítónak tartotta, mások megnyugodtak mintha végre megtudták volna, mi történik. Végül előkerült egy kezdeményező.
— Szerintem mutatkozzunk be, és mondjuk el, miért vagyunk itt!
Mindenki a terapeutára sandított, mintha a beleegyezését várnák. Ám ő rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket, nem mondott se igent, se nemet. Vagy ketten hangosan, de tétován bemondták a nevüket.
— Szerintem azt is, hogy miért kerültünk e csoportba…
— Nem összevissza, körben kellene — tette hozzá valaki.
Hamar kiderült, kik a vezéregyéniségek és kik a bólogató Jánosok, akarom mondani Johannák, hiszen csak nők voltak a csoportban. Természetesen ennyi nő közt akadt lázadó is.
— Nem találgatni jöttem ide, mit is kell tenni, és főleg nem azért, hogy valaki, aki még annyira se érti, mint én, az parancsolgasson!
Ettől aztán felbolydult a méhkas. Elszabadultak az indulatok. Volt, aki csak saját frusztrációjának, elégedetlenségének adott hangot, mások egyenesen Eszterre támadtak. Csak ketten-hárman maradtak ki a véleménynyilvánításból. A fiatal pszichológus nyugalma óvatosságra intette őket. Inkább az ő reakcióit figyelték. Végül egyikük megelégelte a zűrzavart és a hallgatást.
— Kezet fel, ki vett már részt valamilyen csoportfoglalkozáson? — Kérdésével és nyugodt hangjával magára vonta a többiek figyelmét. Ketten jelentkeztek. — Mivel kezdődött az ilyen képzés? — fordult előbb az egyikhez, majd a másikhoz.
— Ismerkedéssel…
— Hát most alaposan kiismerhettük egymást… — tartott hatásszünetet, mellyel sikerült magára vonnia a többiek figyelmét két-három átlagnál jobban feltúrázott személy kivételével. Egy nő pisszegni kezdett, mert érdekelte, a felszólaló hova akar kilyukadni. — Amelyikre én jártam, azon sorban bemutatkoztunk, elmondtuk mi szél vitt oda, s elmondtunk egy-két információt magunkról, lehetőleg jó színben mutatva be önmagunkat. A „Mit vársz a képzéstől?” kérdésre megpróbáltuk eljátszani, érdekel, ami majd ott történik… Szóval színészkedtünk. Itt öt perc leforgása alatt megismertük egymást, úgy amilyenek vagyunk, ki a domináns, és ki az alávetett. Ki a rebellis, és ki az alkalmazkodó? Ki a kezdeményező, és ki a félénk… Leomlottak a gátlásaink. Hangot adtunk félelmeinknek és vágyainknak… Nem veszitek észre? Ugye ez a cél? — nézett Eszterre. Ám ő ezúttal sem reagált.
— Mit akar? Mondja meg, és csináljuk! De szólaljon meg! Megőrjít ez az állapot! Nem értem miért vagyok itt, miért pont én, és mi is fog történni!
— Neked nem mondták meg? Csoportterápia…
— S azon mi történik? Világosíts fel, ha ennyire okostojás vagy!
— Csupa vadidegen személy vagyunk, csak ők ketten ismerik egymást, lehet ők is véletlenül, hiszen Sepsiszentgyörgy nem olyan nagy város. Egy pszichoterápiás ülésen kettesben vagy a terapeutával, akinek kötelessége titokban tartani, amit hall. Itt viszont sokan vagyunk, nekem semmi szükségem arra, hogy valamelyik elcsámcsogja az utcasarkon a családi problémáimat!
— Én kétlem, hogy lesz egyáltalán haszna számunkra — szólt közbe epésen a leglázadóbb. — A doktorátusához kellünk neki.
Ez súlyos vád volt, mely egyenesen Eszter ellen irányult. Mindenki érezte a szavak súlyát, s nem csak a bólogató Johannák néztek ijedten feléje, vajon miként fog reagálni. Ám őt ez sem hozta ki a sodrából.
— Léteznek sikeres terápiás csoportok — próbálta menteni a helyzetet az egyik alkalmazkodóbb. — A legtöbb nagyobb városban van például Névtelen Alkoholisták Klubja, vagy hasonló — dicsekedett jól-informáltságával.
— Van, ahol a feleségeiknek is van.
— S majd nekem is fel kell állnom, és ki kell jelentenem mindenki előtt: „Eresztevényi Mária vagyok, a fiam potenciális alkoholista?” Nem tudom megtenni, mert nem hiszem!
— Akkor miért vagy itt?
— Mert azt mondták, baj van vele. Pedig szerintem nincsen baj, csak az apjával. Szófogadó, áldott jó gyermek, még jól is tanul. Csak… — harapta el a szó végét.
— Csak… Veszélyes szó, de nagyon. Kezet fel! Még kinek alkoholista a férje, vagy az apja? — nézett körbe a legidősebb nő, majd fel is állt. Egyetlen félénk kar emelkedett a levegőbe, de a figyelmes megfigyelő észrevehette, nemcsak nála talált telibe a kérdés. — Többen vagytok e helyzetben. De ők nem alkoholisták, „csak” — ejtette a szót ironikusan — néha „egy kicsit” többet isznak a kelleténél. Mert e függőség szégyen. S a probléma, ami nem létezik, arra nem kerül megoldás. Dr. Hosszúmezői Veronika vagyok, nyugalmazott kardiológus főorvos. Apósom az alkoholba ölte magát a kollektivizáláskor. Nem ismertem. Férjem nem lett alkoholista „csak” iszákos. Májzsugor végzett vele. Gondolom, nem vagyok az egyetlen, akinek rossz étvágyú volt a gyermeke. Egyeseknek hogy, hogy nem, mindegyik… — nézett körül. — Én is elkövettem ezt a hibát. Én döntöttem el, mikor elég. A fiam pedig rám bízta, ha már én tudom jobban. S megtanulta, ha valaki azt mondja, „Még!” — neki szófogadóan el kell fogyasztania, meg kell innia… Vágyott a szeretetemre. „Edd meg a kedvemért…” Majd serdülő korában a barátok biztatására… Nem lehettem mellette se a bulikon, se locsoláskor, se a sörözőben. Nem volt elég intő jel. Kikapartam volna a szemét annak, aki potenciális alkoholistának merte volna nevezni… Büszkélkedtem vele. Ki nem tette volna? Tanárok dicsérték példás magaviseletét, kiválóan tanult, országos olimpiászon nyert harmadik díjat… Amikor szerelmi csalódásaikor is az italban keresett vigaszt, még akkor sem húztam meg a vészharangot. Megtörténik… Nem bírtam elhinni, mit tartogathat a jövő. Ahogyan — nézett ismét körbe — itt a legtöbben nem. Aztán megnősült… — tartott szünetet, mert elakadt a hangja. A teremben csönd lett a beismerő vallomás hallatán. A légyzümmögést is meg lehetett volna hallani. — Nem olyan lányt választott párjául, aki nem volt kedvemre való. Azokat kiutáltam mellőle. Amiként majd néhány év múlva többen a teremben ugyanezt fogják tenni, vagy legalább megpróbálni… Megkérdeztem menyemtől, szólíthatom-e lányomnak. Nagyon vágytam egykoron egy kislányra, s nem ajándékozott meg vele a sors — kezdte fojtogatni ismét a sírás. — De…
— Jesszusom… — adott valaki hangot a felismerésnek szája elé kapva a kezét, amint összekapcsolta a történet múlt idejű igéit a fekete ruhával.
— Nektek még nem késő… Használjátok ki az esélyt… — akadt el végleg Veronika szava, majd feladta a reménytelen küzdelmet visszafojtott könnyeivel. A jelenet mindenkit megbénított. A mellette ülő szőke nő, tért elsőnek magához. Felállt, hozzá lépett, s leguggolt hozzá. Vállára tette a kezét, majd részvéttel a szemébe nézve kezdte vigasztalni:
— Ne sírj…
Többen követték példáját, és felállva székükről, közelebb jöttek Veronikához. A jelenet Esztert is felállásra késztette.
— Hagyd sírni… Szüksége van rá… Fogd meg mindkét kezét, és szorítsd meg, érezze, mellette vagy… Bízzuk rá! — szólt a többiekre. — A legjobb, ha nem csapunk hűhót körülötte.
Néhány nő szófogadó kisóvodásként ment helyére, mások megrökönyödve néztek Eszterre. Az ő feladata lenne, hiszen ő a pszichológus…
— Köszönöm! — szólt Veronika az őt bátorító fiatalasszony felé. Mindenki azt hitte az utóbbinak szól az üzenet.
— Körülbelül ez történik, ha „a vezér” nem vállalja a felelősséget. Előbb-utóbb akad valaki, aki magára veszi, ha elég fontos dologról van szó. Például a gyermek… A fordítottja is igaz. Semmi sem kap hosszú távon nagyobb felelősséget, mint amekkorát megérdemel. Ha a szülő a gyermek minden problémáját úgy kezeli, mint a sajátját, előbb-utóbb minden a nyakába kerül. Az is, mikor hagyja abba az evést. Vagy az ivást… Ha a csoportban elejétől kezdve átvettem volna a vezetést, előbb mindenki rám nézett volna, hiszen az én feladatom lenne Veronika néni lelki gondozása. Pedig lám, Bogár Emőke is, és bármelyiketek meg tudja tenni. Ahogyan a gyermeketekre sok mindent rá lehetett volna bízni évekkel ezelőtt. Talán akkor egyesek nem lennének most itt, ebben a csoportban. Talán még nem késő tenni valamit és megelőzni egy hasonló tragédiát — intett Veronika irányába. — Bár az óra vészesen közeleg éjfél felé… ha már nem ütötte el a huszonötöt… — várta meg a szavai hatását. — Láttunk néhány nagyon jó kezdeményezést az előbbi percekben. Ugyanakkor egy csoportban szükség van szabályokra és egy vezetőre, akinek felelőssége kezelni az elszabadult indulatokat, akinek e jogát a csoport tagjai elismerik — nézett körbe, mintegy emlékeztetve őket a helyzetekre, amelyben megkérdőjelezték egymás tekintélyét. — Akárcsak egy jó családban, ahol mindenkinek megvan a maga kötelessége. Ám ha hiba minden felelősség terhét átvenni másoktól, hirtelen sem lehet a nyakukba se sózni, mert mint láttuk, elszabadulnak az indulatok. Azért vagyunk itt, hogy ebben segítsünk egymásnak. Sok mindent megtudtunk egymásról az utóbbi percekben. Rájöttünk, eljátszva a „jó anya” szerepét, nem érünk célhoz. Tehát mutatkozzunk be. Őszintén. Első szabály: kit miként szólítunk? Ebben a dobozban van írószer és kitűző. Mindenki azt a nevet írja rá, amelyen szólítsuk. „Kissné” vagy „Margitka”. A keresztnév egyértelműen a tegezéssel jár együtt. Közvetlenebb, de megvannak a hátrányai is, vissza lehet élni vele, lesz, aki biztonságosabbnak találja a távolságtartást. Egyenként jöjjön mindenki ide, és tegye ki kitűzőjét, hangosan mondja be az arra írt nevét, majd néhány szóban ismertesse, miért van itt. A második szabály: ami a csoportban elhangzik, az a mi titkunk. Ez a csoport működésének alapfeltétele. Van-e valakinek kifogása e két szabály ellen?
Senkinek. Ekkor elsőnek vett ki egy kitűzőt, ráírta keresztnevét, majd bemutatkozott:
— Eszter vagyok, doktorandus pszichológus. Első ilyen jellegű terápiás csoportom vagytok. Tulajdonképpen a legelső ilyen az országban. Alkoholista feleségek számára működő csoport van nem egy, ez az én ötletem. Megelőzéssel többet lehet elérni, mint kezeléssel. És igen, e csoportban szerzett tapasztalataim jól jönnek majd a disszertációm megírásakor — nézett Melindára, aki azzal vádolta meg az ülés elején, hogy felhasználja őket. — Ám a csoport tagja vagyok én is, és ígérem, disszertációmba egyetlen sor vagy utalás sem kerül konkrét eseteitekre, ha nincs meg az előzetes hozzájárulásotok, beleegyezésetek. Ez a harmadik szabály.
Miután befejezte, visszaült a helyére és átadta a szót a csoportnak. Elsőnek az örök kezdeményező járult a csoport elé.
— Ilka vagyok. Tehát tegezzetek. Egykori férjem alkoholista — nézett Veronikára, jelezve, ő mutatta a jó példát. — Elváltam. Egy fiam van. Szófogadó, áldott jó gyermek, csak kicsit félénk. Eddig nem volt baj vele, de a középiskolában rossz társaságba keveredett. Viszik inni, minden hülyeségbe belerángatják. Megtiltottam neki, hogy velük barátkozzon, de hiába. Osztálytársai. Kezd kicsúszni ellenőrzésem alól, időnként tombolva lázad… A következő pillanatban sírva kér bocsánatot… Félek, apja nyomdokaiba lép, tehetetlen vagyok. Ezért vagyok itt.
Egymás után mentek ki a csoport elé. Már csak ketten maradtak hátra. Veronika elengedte az őt támogató Emőke kezét, felállt, majd ő is a kitűzős dobozhoz járult.
— Bár már bemutatkoztam, Veronika vagyok. Tudom, nehéz lesz némelyiketeknek a tegezés, de nem akarok kilógni a sorból, még ha bármelyiketek anyja is lehetnék. Vagy anyósa… Azt hiszem, az egyetlen anyós vagyok itt… — nézett körül. — Talán egy másik nézőpont a csoportnak sem árt…
Csak Zsóka integetett vissza jobb kezével.
— Én is az vagyok… A nagyobbik, a lányom már férjnél van…
— De ön… te nem csak azért vagy itt, hogy elmesélve nekünk történetedet, rávegyél arra, vegyük komolyan az „előjeleket?” — adott hangot meglepetésének Etelka, Veronikához intézve kérdését.
— Nem. Hónapok óta járok egyéni terápiára. Többször már fel akartam adni. Eszter tanácsára jöttem ebbe a csoportba.
— De hát a fiad meghalt… Már nem tudod feltámasztani!
— Unokám még él… És nem láthatom… Mert menyem nem hagyja. Romániában nincs törvény, ami erre kötelezhetné. Csak ha elnyerem a jóindulatát… Talán segítségetekkel fel tudok készülni arra a találkozásra, amikor erre meg akarom kérni… Nagyon félek tőle… — szökött újra könny a szemébe.
Újra csönd nehezedett a teremre. Kriszta szavait, bár csak maga elé motyogott, többen is meghallották, Veronika is:
— Ezt hogyan érte el?
Hangján érződött, szívesen elfogadna egy-két tippet Veronika menyétől.
— Ahhoz el kell válnod. Az apának van láthatási joga, az anyósnak nincs… — világosította fel a jól értesült Ilka.
Veronika már épp indult vissza a helyére, de ennek hallatán megfordult, mint akibe belecsíptek.
— Próbáltad megérteni?
— Nem ismeri anyósomat… — ellenkezett Kriszta támadó hangon.
— Nekem se jutott eszembe, még akkor sem, amikor menyem pont ugyanazokat vágta a fejemhez, mint én az anyósoméhoz.
— Én a kamasz fiam szájából hallottam hasonlót… — kottyantotta közbe valaki.
— Sok munka áll előttünk — fogta ki a szelet Eszter a már-már elszabaduló indulatok vitorlájából. Veronika helyére indulva szembement Emőkével, aki utolsóként indult bemutatkozni. Megszorította karját, és hálásan a szemébe nézett.
— Köszönöm!
Emőke felszisszent. Arcára rémület ült ki, amint meglátta a döbbenetet, ami kiült az arcokra.
— Nem vert meg! — magyarázkodott. — Ő sohase ütne hozzám! Nem olyan, mint Árpi, egykori férjem. Egy áldott jó gyermek! Csak megszorította a karomat, azt se szándékosan. Nagyon erős keze van, sportol… Olyan könnyen megkékül… Én vagyok a hibás, mert…
— Remélem, ez egyértelmű, köztünk marad! — szólt Eszter a csoporthoz. — Második szabály… Mindenki elfogadta! Még ez is hatáskörébe tartozik. Amíg ő nem jut más következtetésre, ez itt marad! Ezért jár ide, nem? — tette hozzá ellentmondást nem tűrő, éles hangon.
— Ha Veronika története netán nem elég meggyőző… — motyogta maga elé Ilka.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
