Ugye még nem hallottatok a repülő mesekönyvről? Üljetek ide körém, elmesélem igaz történetét!
Egyszer réges-régen egy távoli országban élt egy uralkodó, aki nagyon szerette a meséket.
Szolgálóinak az volt a dolguk, hogy minden nap újabbakat találjanak ki. Nem volt könnyű feladat, mert tilos volt kétszer elmondani ugyanazt a történetet. Aki ezt elvétette, teste megszabadult fejétől. Egy idő után az uralkodó annyi mesét tudott, mint réten a fűszál és égen a csillag. Így végül már senki sem mert mesét mondani urának. Ilyenkor dühöngött és a szakállát tépte.
— Mesét akarok! Mesét akarok! — mondogatta toporzékolva. — Ha azonnal nem mondotok egyet, mindenkit lenyakaztatok.
A szolgák nagyon megijedtek és egymást noszogatták:
— Menj, te mesét mondani!
— Én már nem tudok olyat, amit ne hallott volna. Nem szeretnék megválni a fejemtől. — jött gyorsan a válasz.
Félő volt, hogy az uraságnak egyszer csak elfogy a türelme, és mindnyájukat lefejezteti. Voltak olyanok is, akik hallani vélték, hogy a bakó nyakazáshoz köszörüli a bárdját.
Élt a kastélyban egy öreg, ravasz szolga. Talán már százéves is elmúlt. Senki nem tudta, mióta szolgál az uraságnál. Egyszer csak elővánszorgott a kemence mellől, és ezt mondta a többieknek:
— Majd én megmentelek bennetek.
A szolgák fellélegeztek és hálásan néztek az öregre.
— Ugye mondasz neki egy mesét, amit még nem hallott? — kérdezték reménykedve.
— Azt ugyan már én sem tudok. Elfogytak a meséim, de kiötlöttem a megoldást, hogy egy életre megszabaduljunk a meséléstől.
A szolgák nem értették, mit akar ezzel mondani az öregember. Hogyan tudja őket megmenteni? Kíváncsian várták, hogy mit eszelt ki. Az öreg bement ura szobájába. Jókor érkezett, mert az uraság már éppen hívatni akarta a bakót, hogy parancsba adja, minden szolgát végezzen ki, és helyettük vegyen fel újakat, akik szép meséket tudnak.
— Mit akarsz? — mordult az öregemberre.
— Fenséges uram, azért jöttem, hogy eláruljam, miképpen tud mindennap újabb és újabb meséket hallgatni.
— Igazat beszélsz, te öreg? — kérdezte. — Ha ez így van, akkor megkegyelmezek a szolgáknak, de ha nem, te is elbúcsúzhatsz életedtől.
— Ne féljen felséges uram, nem fog bennem csalódni!
— Halljam, mit találtál ki!
— Túl az üveghegyen és az Óperenciás-tengeren, egy nagy erdő sűrűjében él egy varázsló. Birtokában van egy mesekönyv, amely arról híres, ha valaki ráül, annak mindjárt szebbnél szebb meséket kezd el mesélni, ezalatt a könyv repül körbe-körbe a földgolyón. Egészen addig repül, amíg a gazdája azt nem mondja, elég. Akkor szélsebesen hazarepíti és lerakja a háza elé. Amikor pedig újabbat akar hallani, csak fel kell ülnie a könyvre. Egyetlen egyszer sem mondja el ugyanazt a mesét. Mindig újat talál ki.
Ezt hallván az uraság nagyon megörült, és szerette volna, ha neki is lenne egy ilyen repülő mesekönyve. Azonnal utasította a közelben lévő szolgát, hogy menjen el az üveghegyen és az Óperenciás-tengeren túli varázslóhoz.
— Pattanj lóra tüstént és hozd el nekem azt a csodakönyvet! — mondta ellenkezést nem tűrő hangon, de az öregember ijedten figyelmeztette:
— Jaj, jaj, fenséges uram, csak ezt ne tegye! A könyv csak annak mesél, aki elmegy érte. Ha mással akarják megszereztetni, akkor nem fogad szót, és ki tudja, még milyen baj származik belőle. Nagyon kérem, ne valamelyik szolgálát küldje el, hanem saját maga induljon útnak.
Azon kívül, hogy az uraság rossz és kegyetlen ember hírében állt, ráadásul még lusta és kényelmes is volt. Esze ágában sem volt elmenni olyan irdatlan messzeségbe. Megparancsolta az egyik szolgának, hogy lóhalálában induljon, és három napon belül hozza el neki a repülő mesekönyvet. Szegény szolga azt sem tudta, hová kell menni. Ment három éjjel, három nap megállás nélkül. Szerencséjére a jó sors éppen a varázslóhoz vezette, aki már tudta, miért jött.
— Ugye, az urad parancsára jöttél, a repülő mesekönyvért?
— Igen — hebegte a szolga. — Csak az a baj, hogy letelt a három nap. Így, még ha viszem is a könyvet, lenyakaztat, amiért késtem. Isten lássa a lelkem, úgy jöttem, mint a szélvész. Nem tehetek róla, hogy nagyon messze kellett jönnöm.
A varázsló elmosolyodott, majd megnyugtatta a szolgát:
— Azért vagyok varázsló, hogy egy kis varázslás segítségével, még időbe visszaérj uradhoz.
Mormolt néhány varázsszót, és ha hiszitek, ha nem, a szolga egy szempillanat alatt az ura előtt állt a repülő mesekönyvvel.
Nagy volt az öröm a palotában. Az uraság alig várta, hogy kipróbálhassa, és gyönyörűséges meséket hallgathasson, amint körbe-körbe repüli a földgolyót.
Nem érdekelte, mit mondott neki az öregember. Azt gondolta, talán csak azért locsogott össze-vissza mindenféle ostobaságokat, hogy jártassa a száját.
Kiterítette a könyvet és felugrott rá. Az meg elindult, de hiába várta a mesét az uraság. Még egy nyúlfarknyi mese, annyi sem volt hallható repülés közben. Az uraság hiába biztatta, hogy meséljen, az csak ennyit mondott:
— Ahová mi most megyünk, ott majd az ördögök mesélnek kendnek olyan meséket, amilyeneket még sohasem hallott. Eleget nyúzta szegény szolgáit, ideje ennek véget vetni.
Ekkor az uraság megértette, hogy jól rászedte az öregember, és a repülő mesekönyv egyenesen a pokolba repíti.
Így szabadultak meg a szolgák a gaz uruktól. Igaz a repülő mesekönyvet sem látták többé, de nem is volt rá szükség, mert ha mesét akartak hallgatni, akkor meséltek egymásnak szebbnél szebbeket. Még az sem volt baj, ha valamelyik mesét már hallották régebb. Különben is egy jó mesét akár százszor is meghallgat az ember. Ugye igazam van?
Legutóbbi módosítás: 2013.12.30. @ 11:30 :: Apáti Kovács Béla