Avi Ben Giora. : Egy anya tragédiája 9.

Nyomtatás

9.

Amikor Vicus hat hónapos múlt, Margit nyúzni kezdte Jánost.

— Nem tudod nekem mennyire unalmas itthon ücsörögni és gyereket pesztrálni. Mást nem csinálok, csak etetem, tisztába teszem, babusgatom. Teljesen besavanyodok itthon. Se egy mozi, se egy színház. Nem vagyok még vénasszony, hogy erre menjen el a drága fiatalságom.

— Menjél sétálni, parkokba, hiszen Vicusnak is kell a friss levegő. Nem kell itthon ülnöd. Megismerkedhetsz hozzád hasonló, fiatal anyukákkal, akikkel jót tudnál beszélgetni. Vagy foglald el magadat valamivel, amikor alszik, pihen.

— Mit gondolsz? Nem viszem le a parkba a levegőre? Tanultam, hogy minél több friss levegőre van szüksége egy fiatal babának. Nem szoktam ismerkedni idegenekkel, de senki nem is akar velem megismerkedni. Mivel eléggé fiatalnak tartanak, furcsállják, hogy már anya vagyok. A véleményeik szinte a fülembe csengenek:

„Kis fruska és már gyereke van! Biztos valami menő férje lehet, akit nem tudott másképpen az ujjai köré tekerni. Gyorsan szült neki egy gyereket, hogy magához láncolja”.

— Ugyan már Margit, te teljesen paranoid kezdesz lenni. Miért gondolnának rólad ilyeneket? Az nem jelent semmit sem, hogy fiatalon lettél anya.

— Itt, és általában a nagyvilágban egy anya jóval húsz felett szüli az első gyerekét. Mondjuk olyan huszonöt évesen. Te nem ismered a nőket, János. Gonoszak egymáshoz.

— Akkor most mondd meg, mit akarsz, mert nem értelek. Ezer egy dolog van, amivel ellehetnél, és neked semmi sem jó.

— Én ilyent nem mondtam, csak annyit, hogy kicsit élni is szeretnék a gyerek mellett. Egy kis utazás, színház, kirándulás…

— Ó, ezt meg tudjuk oldani. Vannak ennek a gyereknek hál Istennek nagyszülei, akik boldogok ha pesztrálhatják az unokájukat. Meg fogjuk beszélni.

— De én vissza karok menni dolgozni. Tudom, hogy te erre azt mondod, minek, hiszen a te fizetésed mindenre elég. Még extrákra is jut. Ám én nem tudok otthon ücsörögni. Nem akarok főállású mama lenni.

— Mikor feleségül vettelek akkor sem voltál egy egyszerű eset. Manapság meg visszasírnám már azt a Margitot. Beszélek akkor a laborban, hogy még mielőtt lejár a GYES, vissza szeretnél menni. Fogadunk akkor egy „bébicsőszt” amíg a szüleim haza nem érnek, hogy utána ők vegyék át a „staféta botot”.

— Nem a kórházi laborba akarok visszamenni. Van egy kutatóintézet, ahol most felvételt hirdetnek. Felhívtam már telefon és elmondtam magamról szinte mindent. Jövő héten várnak kora délutánra egy személyes beszélgetésre.

A személyes megbeszélés jól sikerült, és Margitot felvették, mint laborasszisztenst. János nem fogadta kitörő örömmel az új hírt.

— Miért nem lett volna neked jó a kórházba visszamenni, azt nem tudom. Már elértél egy szintet, több fizetésed lett volna, mint egy új helyen. Most elölről kell kapaszkodnod a ranglétrán.

— Az a legkevesebb. Ha tudni szeretnéd, a kórházban nagyon sok a felelőssége a laboránsnak. Nekem mindig összeszorult a gyomrom egy-egy analízis alkalmával, pláne ha a páciensről olyan derült ki, hogy gyógyíthatatlan. Itt is ugyanúgy van felelősségem természetesen, de nem emberek sorsa van a kezemben. Ez egészen más.

— Te akartál orvos lenni? Tudod, hogy hányszor van olyan esetem, amikor műtét közben derül ki, hogy kis semmi vakbél eltávolításról van szó, ám, amikor kinyitom a beteg pocakját, kiderül, sokkal nagyobb a baj, nem bírok már segíteni rajta. Ez a szakma ilyen. Az érzelmeket félre kell tenned. Mindig azt kell nézned, hogy tudsz e segíteni vagy sem. A kutatás, az is fontos, mert sokszor egy új gyógyszer kikísérletezése adhat reményt olyanoknak, akikről már lemondtak. Ám, mond csak légy szíves, milyen lesz a beosztásod? Hol van ez az intézet? Nagyokat hallgatsz, és csupán a kész tényeket közlöd. A gyerek miatt kérdezem, tudod.

— Az is megoldódott már. Nem lesz szükség bébicsőszre sem. Van bölcsőde, ahol gondoskodó kezekben lesz Vicus. A Korányi Szanatóriumban Budakeszin van az intézet. Az MTA Mikrobiológiai kutatóintézete. Csupa fiatal, friss diplomás. A főnök egy nagyon rendes ember. Rögtön mondta, van bölcsi, sőt ha szeretnék, mégis egyetemre menni, diplomát szerezni, támogatni fogja.

— Micsoda? — vonta fel a szemöldökét János. — Budakeszire fogsz majd naponta kibuszozni? Hiszen amikor a kórházban dolgoztál azért maradtál a mamánál, mert félórával többet tudtál aludni. Gondolom, nyolckor kezdenek és ötig dolgoztok. Naponta egy óra oda, egy vissza. Elviekben ez azt jelenti, hogy hatkor kell kelned és hétkor elindulni. A reggeli csúcsban nem egy kellemes dolog egy karonülő gyerekkel buszra ülni.

— Idővel majd megszerzem a jogosítványt és veszünk egy használt autót nekem.

— Még autót is akarsz? Ámbár ha összegyűjtöd rá a pénzt… Én igazán azt szerettem volna, ha kényelmesen itthon éldegélsz és neveled a gyerekünket. Idővel el tudom intézni, hogy magánpraxist nyitok, te mint az asszisztensem vagy bejelentve. Heti három alkalomra.

— Privát rendelőt akarsz nyitni?

— Igen tervbe vettem, már csak engedélyre várok. Most kell kinyitnom, még ha apám magasabb kapcsolatait is kell igénybe vennem, amit nem vesz szívesen, hiába nekem kell. Lassan mindenki privát orvoshoz fog járni, mert szinte ugyanaz, mint az SZTK. A kórházban bevett szokás, noha nem törvényes a boríték zsebbe csúsztatása. Manapság az emberek szeretik a fix tarifákat. Magyarán, itt fizet nekem, nem a kórházban suttyomban, fű alatt. A kórházba való bejutás a jó doktorbácsira tartozik, aki elintézi a soron kívüli bekerülést. Nem vagyok a paraszolvencia híve. Így tisztességesebb, hogy nyíltan fizet nekem a rendelésemen, ami után én adót fizetek.

— Nekem nem mondtál eddig semmit erről? Mióta megvan Vicus, csak egymás mellett élünk, azt sem tudva, mit csinál a másik, mit szeretne, jól érzi e magát a saját bőrében.

— Igazad van, Margit! Nem is rossz, hogy újra munkába állsz. Jobban fogjuk értékelni majd egymást.