Nem dokumentumírás, bár tartalmaz arra utaló elemeket.
A kora délutáni alvást, jéghideg fűtőtestekkel a lakásban, telefoncsörgés szakította meg.
— Tessék! Nem értem… Mi tetszik? — Próbálkozott valamit megfejteni a feleségem.
— Mit hebegsz odakint? Tedd már le, kérlek! Aludnék.
— Apu van a vonalban…
— Igen, és?
— Nem értem, mit mond.
— Add ide a kagylót!
Akkor kezdődött a decemberi borzongás. Ha nagyon zaklatott, vagy csordultig boldog az ember, néha nem tud megszólalni, csak zokogni.
— Apám szaggatott beszédéből egy szót sem értettem. Hüppögött, mint egy kisgyerek. Nagyon szeretett volna valamit kimondani. Megrettentem, nagy bajt sejtettem.
— Televízió? Kapcsold!
— Ilyenkor, egy órakor, azt hiszem nincs adás a magyaron.
— A románt!
— Miért? Valamit beszélt Ceausescu tegnap, igencsak furcsára sikeredett a szónoklata.
— Kérlek…
— Rosszul vagy?
— Megszabadultunk! Kapcsold be!
Megnyomtam a gombot, és néhány, a szokottnál is kopottasabban öltözött ismeretlen ember paródiába kezdett. Úgy látszik, a temesvári tüntetések után Ceausescu is megengedte. Néhány percünkbe került, hogy felfogjuk, ez nem paródia, itt valami elképesztő dolog történik. Talán a securitáte rögzíti, hogy melyik lakásban kapcsolták be a televíziót
Megijedtem, de lehetetlen volt elzárni. Azelőtt olyanokat csak egymás között, suttogva, hogy más meg ne hallja, engedtünk meg magunknak, abból is úgy tűnik, jó sok az illetékesek füle közelébe került. Némely odaszorult, feszes döntésképtelenség után felfogtam, ez kormánydöntés, puccs, lázadás, forradalomkezdet… Nem tudtam még megfogalmazni, a nagyobb baj az, hogy ma már nem tudom. Akkor szállt odébb a kettős fojtóérzet, amikor összhangban egymással elkezdett dudálni a város, majd a közeli ortodox templom harangját meghúzták, s közben jól hallható volt a bazilika nagyharangjainak bongása is.
Nemsokára elharsant az első „le Csauseszkuval” kiáltás, majd az „olé, olé, olé, Csauseszku nincs többé”. Abban a néhány napban, addig nem tapasztalt együvé tartozás hosszú abroncsa fogta össze a különbözőeket. Ha lehetett volna, a lépcsőházban ropom az örömtáncot, de így is egymás nyakába borultunk az eddig csak köszönő viszonyú szomszédokkal is. Lám, akkor még nem tudhattam Pung közlegény történetét.
Az ő szemével soha nem fogok látni, de ismeretlenül is túl sokat mesélt. Mindaz, amit mondott, tele van csokorba kötött kérdőjelekkel és óriási felkiáltójelekkel. Lássuk!
Második napja nem értik a felfoghatatlant. Abban a helyzetben, a parancsnokok is azt gondolták, nem lehet ellentmondani. Háborús körülmények között ezért rögtön ítélés jár. Próbáltak rájönni, miért kell eleven céltáblaként álldogálni a könyvtár előtt, ahonnan géppisztolyok megszámlálhatatlan csövéből ropogott a tűz. A felsorakoztatottak tömege órákon át remegett, aztán megszokták, hogy – bár a torkolattüzeket jól látták – a golyók nem bántják őket.
Pung közlegény, a stressz ilyen változatával remekül megbirkózott, ám sosem értette a sok háborús filmből, hogy mernek a katonák parancsra büszke mosollyal függőleges falra mászni. Boldog volt, amiért nem került ilyen rettentő körülmények közé, ám Pinte őrnagy egy forró dróton – futártól, vagy a híradósok gyorsan összetekert telefonvonalán – meghökkentő parancsot kapott.
A meggyőződéses felelősségtudat kényszerítette és visszaordított egy nagyot, “Játsszon mindenki a saját emberei életével!”, aztán mikor a saját és egész tiszti állományának lelövése került szóba, úgy gondolta kénytelen valamilyen formába teljesíteni az érthetetlen parancsot.
Meglehetősen bizarr ötlet, de kötelezték, hogy három embert küldjön be és likvidáltassa a bent tomboló terroristákat. Félretéve minden szimpátiát, rábökött az első tizedesre.
— Neved?
— Tipescu.
— Fogj két embert! Azt és azt ott és törjetek be! Feladatotok a bent tobzódó terroristák likvidálása!
A tizedes ezekben a napokban nem tudott meghökkenni.
— Értettem! — válaszolt és rábökött Pung közlegényre — Te ott, hozzám! Felmászol a második emelet magasságáig, az ablakon bedobsz egy oldalzsáknyi kibiztosított kézigránátot, eltereled a figyelmet! Miért nézel olyan dagadt szemekkel? Válaszolj!
Pung előbb szabadkozni próbált, ám rájött, hogy ez nem a megfelelő pillanat. Sosem fogja érteni hogyan sikerült fényes nappal lenézés nélkül a fal kiszögeléseibe kapaszkodva tényleg feljutni. A visszajutásról most is jobban borsózik a háta, mint a következményektől.
A tizedes kivágta az ajtót, baljáról berendelte az első közlegényt, aki kiürített egy tárat, majd egy másikat utána.
Mindenki hatalmas csatára számított, füst gomolygott az előcsarnokban. Igyekeztek úgy helyezkedni, hogy lehetőleg egymást ne lőjék le, és a teletömött négy tárat minden irányba kilőtték.
Mire megszámlálhatatlan golyóval töltött oldalzsákjaikból újra tölthettek volna, mindent eluralt a csend.
Korábban egyetlen töltény elvesztése, vagy eltűnése akár a hadbíróságra vezető utat kövezte ki. Most szinte kötelező volt folyamatosan ropogtatni. Jó hogy párban rontottak be, legalább a gomolygó füstben nagyjából látták egymást. Egyébként egy csomó hősi halott keletkezett volna hirtelen és egymást is azzá tehették volna. Szerencse, hogy nem parancsolták a gázálarcot felvenni, mert így is alig láttak. Felmerült benne egy érdekes gondolat, mi van akkor, ha a tetőn bújtak meg? Nem emlékszik arra, hogy bárki átkutatta volna. Igaz, túl sok információt nem osztottak meg vele.
Fülsértő a hirtelen jött csend és megtévesztő. Minden terembe, amerre csak futottak, annyi kézigránátot dobtak, ahányat elég gyorsan lehetett. Meg kell adni, a katonai egység abban a helyzetben úgy érezte, háborút nyert. A gomolygó füstből kikecmeregve, majdnem lelőtték őket sajátjaik. A tizedes, a harmadik szolgálatban töltött nap után, már nem adott a formaságokra. Hanyagul jelentette:
— Őrnagy elvtárs, a parancsot teljesítettük!
Az őrnagy nem hitt a fülének, de tényleg nem folytatódott a fegyverropogtatás.
— Két óra pihenő!
Kiáltott rájuk és egy szakaszt berendelt ellenőrzésre.
Ők, az épület sarkán, a jeges járdán egymás mellé feküdtek, és talán életükben nem aludtak olyan jól, mint akkor. Bár végig az Északi sarkra, vagy jégbarlangba álmodták magukat, még csak nem is köhentettek.
Nem is csodálkozott azon, hogy a kesztyűje rárepedezett kezére, ennyi időt sosem töltött még télen egyfolytában a szabadban. Néhány napos nagygyakorlatokon már részt vett, de ott legalább tábori sátor, dobkályha, no meg viszonylagos nyugalom uralkodott. Legalábbis senkit nem lőttek le.
Ez sem ilyen egyszerű, mert egyszer belelátott egy gyakorlattervbe. Az írnok éjjel is dolgozott és mérgében közzétette: “A halálozási ráta egy százalék, mi pedig kilencvenen vagyunk, tehát könnyen meglehet, hogy nem jössz haza, ha sokat zavarsz!”
A háborúkról, amilyenekre parancsnokait és őt magát is felkészítették, egész másra számított. A különböző harcászati szabályzatok, az utcai harcot szinte foghegyről tárgyalták csupán, mintha az első világháborúban, sőt korábban zajló háborúk mozdulatlan harcszíntereire kergetnék vissza őket. Olyanokra, ahol méltóságteljesen, egyenes tartással kellett várni az ellenség össztűzét.
Közben kiderült, hogy a terroristák repülni, sőt légneműsödni is tudnak. Nyomukat sem találták, pedig a behatolás előtti pillanatokban még géppisztolyok csöve dörgette a teret. Sem embert, sem fegyvert, sem holttestet nem találtak, csupán megszenesedett, porrá ment muzeális értékeket, amelyeket akkor, abban a helyzetben egy mozdulattal söpörtek félre és kutatták a menekülés lehetséges nyomait.
Hátul nem voltak ablakok, igaz az épületet körülvették, tehát elrepülnek, akkor is látszanak. Az alagsori pincék ajtóin porosodott a rájuk zárt lakat… “Ezek valamit nagyon tudnak, vagy bennünk van a hiba?” Gondolkodott félig hangosan az őrnagy.
Kis kövér, nagy teherbírású pufók ember volt, sosem feledkezett meg embereiről és az újonnan bevonulókat huszonnégy órán belül név szerint ismerte. Jobban mint ők egymást, mert a hajvesztés nagyon egyformává teszi az újoncokat. Mitarca hadnagyra ropogott.
— Itt van négy pár szakaszvezetői lap, a helyszínen léptesse őket elő! Az adminisztrációt a hadi cselekmények után lefolytatjuk.
A csendesnek ígérkező éjszaka megtörte a nyugalmat, a kifüstölt épületből újra kezdtek ropogni a fegyverek, majd Schiop hadnagy odavágtatott.
— Őrnagy elvtárs, a repülőtérre rendeltek mindnyájunkat. A központ állítása szerint az itteni terroristák már vízszegények, ideküldenek egy szakaszt, vagy kettőt, megköszönve egységünk kötelességtudó magatartását, már elbírnak a csökkent veszéllyel. Szóval nincs ránk szükség…
— Hadnagy, ne szaporítsa a szót! Mindig utáltam és a szabályzattal is ellentétes. Hogyan szól a parancs?
— Nem nagy a távolság, a csapatszállítóinkon fél órán belül kötelesek vagyunk ott lenni. A terroristák már elfoglalták a környéket, bent vannak a repülőtéren, megmérgezték a vizet, levegőt és mindent!
— Hadnagy, itt akkora a káosz, ha fejre állok sem tudom összeszedni a sofőrjeinket. Egyik autót ide, a másikat oda rendelték. A parancsot pedig teljesíteni kell, mint tudjuk. Állítson le két teherautót, teljesen mindegy hová mennek és melyik egységhez tartoznak. Felelősségemre parancsolja meg nekik, hogy álljanak egységünk szolgálatába!
Nagyon jól sikerült a hadnagy munkája, mert két saját sofőrt sikerült megállítania. Nem akarta bajba keverni morcos, kőkemény, de titkon mégis kedvelt parancsnokát, mint ahogy magát sem. Sejtette, hogy utólag mégis csak elérkezhet a kérdőre vonás.
Nehezen fért kilencven ember a szállítótérbe, de a szerencséseknek ülőhely is maradt. Egymást préselték rájuk. Az őrnagy, bár egyesek azt hitték, hogy emberevő, nagyon is törődött beosztottjaival. Két szakaszvezetőt zsuppolt a vezetőfülkébe, maga pedig felült hátra és mert addig nem aludt egyáltalán, úgy, köpcös felsőtestén hátrabukó fejjel három egész percen át horkolt, aztán fékcsikorgáskor olyan frissen harsogott, mint aki tíz órát is aludt. Katonaember volt!
Pung közlegény, térde közé szorított fegyverére kulcsolt kezeire támasztotta állát és a két órányi jutalomalvás után még szundított néhány másodpercet. Csak leszálláskor vette észre, hogy bajtársai közül néhány tucat kívül kapaszkodásra kényszerült. Úgy döntött, ő nem lesz hősi halott. Látott néhány panoptikumba illő, viaszbáb formájú lelőtt, elesett — annyiszor lehetne használni — társát, ő nem kerül ilyen helyzetbe!
Bár sosem értette meg, hogy a legnagyobb és egyetlen hírhordozót, aki az országot összetartja, miért csupán két páncélossal őrzik… A több tízezer, talán több százezer — sohasem lehet pontosan tudni a számot —, terrorista egyetlen ágyúval mind a kettőt kilőhetné, aztán teljes nyugalommal, mondhatni kényelmesen fordíthatnák az épület irányába. Pozdorjává lőhetnék!
Crumpe szakaszvezetőtől tudja, nagy bátorság uralja a televíziót. A golyók ugyan szétlőtték az ablakokat és a falakat is sormintázták odabent, de olyan könnyed sétában közlekednek, mintha ez volna a legtermészetesebb. Azért ez felelőtlenség, nem!? Mi lesz, ha tényleg tönkreteszik a televíziót?
Így összetartja az országot, sőt a nagy csomó külföldi tudósító is onnan küldi hazájába a harcos híreket.
Mindegy, jön a Karácsony… Addigra biztosan nem fejeződik be, hiszen majd fél százezer secus bújt a hegyek közé, akik alig várják a támadást. Mégis, hogy a csodába intézik ezt, hiszen a secunál sorkatonák szolgálnak… Biztosan rosszul tudja, akkor az osztálytársait is berendelték, mert ők egyetemet végeznek, nem mint ő. Pung kis, még kisebb katona, akik ha meglátná őket, máris szalutálhatna, csupán piros válldíszük alapján. Olyan ez, mint a fordítva nőtt fa, lombja a föld alatt, gyökere az ég felé… Igaz most tél van, de akkor is két irányú a gyökér.
A bakancsa is megrepedezett, csontvelejébe hatoló fagyos szél fútt, érthetetlenül ugyan, de mégis immunissá vált rá. Sosem szerette a hideget, de felmelegedni, aludni, mosakodni túlélés után is lehet. Tehát ez itt a körvonalazott cél! A nép és önmaga érdekében teljesíteni a parancsot, de csak ésszel. Azzal, hogy meghal, nem szolgál senkit.
A gyorsított lekászálódást kellemesnek látszó meglepetés követte, egy katona rohant oda és lejelentette, hogy nincs semmiféle terrorveszély. Ha úgyis ott vannak, legyenek szívesek ellátni a körlet központi részének a védelmét, mert az elmúlt napokban a nyugalmi időszakok mindig átmenetiek voltak.
Az őrnagy odarendelte a parancsnokokat, akik köré némileg szokatlan lazasággal felsorakoztak a szakaszok. Éppen el akarta rendelni, ki hová helyezkedjen, honnan és mit védjen — az amúgy ismeretlen objektumban —, amikor váratlanul minden irányból felkapcsolódtak a fényszórók. Bár a rájuk irányuló fényár vakítása a nappali világost meghaladta, csak egy pillanatig voltak képesek átgondolni a helyzet rémségét.
Jól beágyazott géppuskafészkekből azonnal indították a golyózáport. Pung közlegénynek maradt ideje hasra vágódni és lerántani két feljebbvalóját. Ám, míg ő a járdaszegély alá zuhant, addig a többiek agy arasszal feljebb. Úgy érezte, az a néhány centis fedezék menedék az életének.
A két altiszt még nyögött, a többiek zöme hangtalanul vágódott el, ám — csak filmekben látható kegyetlenséggel — addig eresztették mindenkire a tüzet, amíg mozogtak. Pung közlegény megértette, most átéli a halál borzalmát. Ha megmozdul, vagy jelt, ad akár egy erősebb szuszogással, vagy remegéssel, vége.
A golyózápor elég hosszú idő után hagyott alább, amikor — a ki tudja kik — úgy vélték, már nincs eleven betolakodó. Egyáltalán, mi bajuk volt velük? Amikor látta, hogy ugyanolyan katonák rohannak feléjük, mint ő, épp ezt fogalmazta meg magában. Nem mozdulhat, a szemét is szorosan becsukta!
Egy teherautó húzott középre és elkezdték feldobálni a hulladéknak tekintetteket.
— Mocskos terroristák! Ha nem értesít le a központ, most valószínűleg mi hevernénk itt!
— Nézd csak, a piszok még mozog, eressz bele egy sorozatot!
Sziszegte az őrmester egy tizedesnek, aki híven teljesítette a parancsot. Mert hát terroristák, akik katonának öltöztek, őket megtéveszteni akarva. Ha nem elég elővigyázatosak… de ebbe nem akart belegondolni.
Pung nem mozdult, még meleg társai között zöttyent egy nagyot a ponyva nélküli raktérben, majd indulás után, ajkába harapva, vinnyogó hangon kezdett el zokogni. Látta, amint az öreget, az őrnagyot egy csizmás hadnagy oldalba rúgja, és mintha nem látná a rendfokozatot letépi egyik váll–lapját.
— Alezredes, őrnagy, milyen jelmezben hever ez itt? — morogta, pedig Pung harminc méterről még a hadnagy tiszta, frissen fényesített csizmájának tükrében is felismert volna egy akkora csillagot.
Remegés közben azt ismételgette magában, amit Florin főhadnagy mesélt. Egy hadgyakorlaton, olyan oldalra rekedt, ahová lőttek. Úgy döntött, ha tőle függ nem fogják szétágyúzni, ezért egyik tölcsérből a másikba ugrált, mert valószínűtlen, hogy kétszer ugyanoda csapódjon be a lövedék.
Nem adta fel, még volt élni akarás benne. Úgy döntött, ha ez a teherautó ágyútölcsér, akkor még lehet több is. Csak ne dobták volna rájuk a műanyag fóliákat, mert ha leugrik, azonnal észreveszik.
Maradt. Ha túléli, talán majd ráér egy jó kis ideg összeroppanásra, de addig ebből a luxusból nem kóstolhat. Lassítottak, érzékelte, hogy valahová befordult a teherautó, majd egyenként ledobálták őket. A betonra zuhanva ügyelt, hogy semmi ne árulkodjon arról, hogy érez. Aztán, úgy húsz bajtársával egy nagyobb talicskára dobálták és szembesülnie kellett a hullaház belsejével. Négy vagy öt forduló után, az egész üteg az utolsó szemlére sorakozott…
Többnapi ijesztgetés után már muszáj volt terroristákat produkálni, most meg ilyen rondán, fordítva sült el a fegyver… Na mindegy, végül nem lett egy sem…
A kongó teremben rendezetten, szétválasztva hevertek a szokványosak, a harcokban elhaltak és az első “igazi” terrorista társaság. Az orvos főhadnagy és egy őrvezető egymást nézték, emez még pisztolyával játszadozott, míg nem a televízió meg nem bénította. Furcsállották, hogy befűttettek a hamvasztóba is. Felszereléssel együtt égettetik el a jövevényeket? Néhány nap alatt mindent meg lehet szokni…
Egy sarokban bömbölt a televízió, éppen a helyszínt mutatták.
— Hé, talán még TV stáb is jön hozzánk!
— Főhadnagy elvtárs odanézzen!
Mind a kettőjükben megfagyott a vér. Ide–oda rugdosták Gagu őrnagyot és még mindig a váll–lap vizsgálata tűnt a legfontosabbnak, pedig tökéletesen látszott a rendfokozat.
— Motoc, ne játssz a géppisztolyoddal! Miért rakták ezeket egytől egyig hasalva? Mit keres ott az én kedves Grigore barátom? Gyalázat, amit művelnek vele! Gyorsan fordítsd meg azt a hadnagyot! Egek ura, ez Vlad! Most egyenként mindenkit fordíts hanyatt! Igen, ez a mi egységünk… Azt hiszem, innen irányítottak téged is hozzám… Ez a négyes üteg, ugye?
— Igen, főhadnagy elvtárs — suttogta erőtlenül a bordó parolinos tisztes.
— Emberek, él még valaki?
Pung elkezdett remegni, mint a kocsonya.
— Itt él egy ember… Motoc, te állj a bejárathoz és senkit, de senkit ne engedj be. Az ellenszegülőknek csakis a lábára lőhetsz! Megértetted?
Lung főhadnagy leült, megfogta Pung kezét. Lecsúszott fejéről a sapka és szénfekete haja ott, a szeme előtt vált hófehérré.
— Feküdj, feküdj, lőnek!
— Hogy hívnak fiam?
— Megint lőnek! Maga ki?
— Doktor bácsi vagyok. Meséld el mi történt!
Pung, izgatottan, nehezen megtette.
A főhadnagy élőadásban üvöltötte be:
— Leállás, fiacskáim! Itt hősök hevernek halomban!
Nyelt egy nagyot, a többit már nem tette hozzá. Felfogta, miért kellett volna mindenestől égetni… Azért, hogy ne maradjon azonosításra sem lehetőség.
Átmenetileg, némi össze–visszabeszélés után a hamvasztóban is kikapcsolták a fűtést, majd egy egész üteget léptettek elő. Sajnálatos módon már nem igazán tudtak mit kezdeni vele…
Hogy milyen rugók mozgattak a háttérből, talán a szervezők sem tudták, esetleg a főrendező… Ha egyáltalán volt. Így ezek az emberek, a gusztustalanul Karácsonyra időzített tűzijáték előtt, feltehetően bemocskolódás mentesen vonultak már a lehető legcivilebben a nagy, örök célba. Miután az események után kitüntették és előléptették ezt a három embert, majd visszavezényelték őket egységükhöz, idegen emberek, idegen légköréből egy azon napon szerelték le. Soron kívüli prémiumnak álcázták, amiért nem tudtak katonák lenni, vagy katonák meggyalázását lenyelni.
Az egészségügyes, éveken át szociális munkásként hajléktalanokat segített, míg önmaga is hajléktalanná lett. Pung, tartalékos alhadnagy, negyedik emeleti tíz négyzetméteres garzonjában, afféle hadirokkantként még átvészeli valahogy egyik hónapot a másik után. Lung doktor nem tudott elszakadni a környezettől, visszahívta. Letette a kórboncnoki szakvizsgát, hogy szerény képességeivel megakadályozza a védekezni már nem tudók utólagos megalázását.
Ők azok, aki semmi másról sem tudnak beszélni, csak arról a néhány napról, de mert nem lehet és már senkit sem érdekel, így egyáltalán nem beszélnek.
És ebben az egészben nem az a legszomorúbb, hogy Pung közlegénynek senki nem gyűjt egy rendes, barna parókára valót, hanem a hanem…
Legutóbbi módosítás: 2013.12.23. @ 17:51 :: Boér Péter Pál