— Nem, nem mondasz semmit, köszönjük az előadást! Ugye, örültél Nagyfej?
— Jaj, nagyon főnököm…
— Hallgatlak, mit akarsz?
— Főnököm, vezérem, parancsnok! A vitézek csatában halnak meg, ha halni kell, legalább ne eb módjára legyen! Sokat segítettem, ha nem mászok át abból a lyukból a bástyaállványzatra, mind holtan feküdnétek szerteszét, ki hanyatt, ki hason, ki oldalt, mások több darabban.
— Tudjuk. Egyáltalán, honnan vetted észre, hogy itt vagyunk?
— A nyíl megszakította a benti diskurálást, ketten is úgy döntöttek, hogy mély fejest ugranak. Na, erre csak Pengőhúr képes.
— Ráhibáztál.
— Nem tudom, hogyan csinálta…
— Fellőtt az ég felé, a húrt egészen gyengén húzta meg, majd a nyílvessző irányt változtatott, és az innen szinte láthatatlan lyukacskán — ezek szerint — egészen eredményesen bejutott.
— Igen főnök, egy nyakszirt és egy orr bánta.
— Értékelem tetteidet, egyszer — talán máshol, más körülmények között, egy egészen más világban — majd elmeséled, mi történt abban a szobában. Egy ilyen kihágás elkövetőknek, mint te, egyszeri, kegyelmi csatába hullást ajánlok. Ide gyere mellém, és arra nézz!
— Jé, az az Erpes vár lenne? Ilyen közel van?
— Igen, állandóan egymást eszik. Valószínűleg innen is arra lovagoltak el, ám akkor már az elmúlás állapotába estek lovaikról. El kell foglalnunk!
— De éppen most jutott a kezünkre egy vár!
— Nem számít, az is kell nekünk! Majd összeszedjük az aranyat, meg mindent, és hazavisszük a falunkba.
— Főnök, te emlékszel a nevére? Én már nem…
— Úgy hívták, hogy Kisfalu.
— Az a baj, hogy majdnem minden falut így neveznek. Emlékszel, merre kell hazamenni? Én nem…
— Semmire sem emlékszel, én mindenre, ez kettőnk között a nagy különbség. Nos, mi a többiekkel a sziklaoromról lepjük meg a várvédőket, ehhez el kell terelni a figyelmüket. Ugyanazt a taktikát folytathatjuk, amit te itt. Rájuk durrantjuk a puskaport, még lövöldözünk is egyet-egyet minden mozsárral. Ők egymást szétnyiszálják, egy részük talán elmenekül erre, tehát néhány embert hagynunk kell, hogy ágyúzzák és nyilazzák le őket.
— Mi lenne a teendő?
— Mikor négy bagolyhuhogást és egy nagy füttyöt hallasz, a keleti és nyugati illetve déli oldalon, három-három emberrel elkezdtek lármázni. Ütitek a pajzsotokat — kaptok egyet-egyet fejenként — és nyilaztok. Szürkületkor csináljuk az akciót, amikor azt hiszik, egy hadsereg támadta meg őket. Így válhat be a tervem, és attól a naptól én leszek a nagyméltóságú, főkegyelmes úr… Jaj, ezt gyorsan felejtsd el! Segíteni akarok a mieinken!
— Értem, parancsnok, és megértem. Vállalom!
Elkövetkezett az este, az akció gyalogosan indult, lovak nélkül, szép csendesen. Nagyfej elárulta a többieknek, hogy ez galádság velük szemben, tehát jogosan teszik, amit nem tesznek. A négy huhogás és egy fütty után, olyan csendben maradtak, mintha nem is élnének, ám a sziklafalról lelendülők már visszamászni nem tudtak. Mintegy két-három percig kisebb zümmögés és csattogás hallatszott bentről, aztán egy erősebb. Órákig hallgatták, mire rájöttek, hogy ez utóbbi a vár védőinek horkolása.
Nagyfej, természetesen főparancsnokként dirigálta vissza a csöppnyi sereget, s amint beért a vályogudvarra, közhírré tette, hogy innentől kezdve ő a nagy jó úr. Az asztalos és a kovács hajlandóak voltak elárulni a még rejtőzködő páncélos sunnyogók búvóhelyét, akiket egészen kis veszteség árán legyőztek.
Nagyfej beköltözött a szűk odúba, és az elődvezér pereputtyát meghatározatlan idejű biztonsági várfogságra ítélte. Az asszony nagy lojalitásról tett tanúságot, mikor azt mondta, hogy mázsás kő esett le szívéről urának elvesztése után. Őt éjszakára odúrezidenciájába lakatolta. Hamarosan kiderült, hogy a pereputtya sem ölelgette szimpátiájával a repülni megtanult várurat, ezért bizonyos biztonsági láncok díszviselete mellett, szabadon jöhettek-mehettek.
Az asszonynép veszedelmes, mindenhol tőröket rejtegetnek, azt sem lehetett pontosan tudni ki férjezett és ki hajadon, ezért embereit ő is tartózkodásra utasította, majd beült, és azzal szórakozott, hogy nyomogatta a pedált. Közelről megnézte a szerkezetet. A zuhanás pillanatában igen erős rugója visszacsapta, és alulról megtámasztva ismét szilárd talajt jelentett bárkinek. Szőnyeget tett rá, és eldöntötte, állandóan használni fogja az ellenszegülőkkel.
A kováccsal megfelelő számú fegyvert csináltatott, és mert az boldogan árulta el a fegyverraktárak helyét, kinevezte főkováccsá. Ez dupla porció élelmet jelentett az amúgy is dupla porcióhoz, tehát négyszerest. Nehéz munka a kovácsé…
Bemászott az ablakba, és egy vékony álcával kívülről és belülről is láthatatlanná tette. Azt hazudta, hogy befalazta, nincs többé ki- illetve beesési veszély. Majd a fegyverforgatásra is alkalmas férfiembereknek felajánlotta a csatlakozást. Így, hirtelen kisebb hadserege lett.
Magára szegecseltetett egy mellvértet, és egy soha le nem vehető sisakot préselt a fejére. Akkorára mindenki hasonló óvóruhában járkált. Az a lobogó kis falu, ahol a Gyűrött Kutyák becsületes szervezete megalakult, teljesen elpárolgott emlékezetéből.
Előbb el akarta foglalni a másik várat is, mert úgy az igazi, aztán külön békét kötött, olyan rókafélét, jókora előnnyel a másiknak, ők pedig nekiálltak a fosztogatásnak. Egyik falut égették fel a másik után, majdnem mindig éjjel, s a kezdetekre már nem is emlékezett, mert nem akart.
Egy rablás alkalmával, visongás közben, ismerős hangot vélt felfedezni. Vajon hogy is hívták a feleségét? Nem emlékezett… Csak döfött és vagdalkozott, már hallott neveket hallott és sikongást. A fáklyák ijesztő lobogást vetettek mindenre. Égtek a szalmatetők és az a hang, még mindig úgy kiabált… Igen, ez az ő felesége! Tehát, most éppen a hogyishívják faluban vannak, ahol valamikor valakik összeálltak, de már nem is akart emlékezni.
Az asszonyt egy sötét sarokba taszította, és bár addig meg sem szólította, de megmaradt fogai közül kiszűrte: „Ott maradsz!”
— Jé, Körtefülű hangját hallom…
— Nem beszélsz asszonynép, mert… — suhintott kettőt-hármat a kardjával — most pedig beszedjük, ami nekünk jár!
Annyit raboltak. Már kisebb tornyokban állt a kincs a vár rejtett termeiben. Egy negyed tallért is elvittek. Megszokták, hogy mindig vannak megbúvók, „gyávák”, akik félnek odaadni, ami jár. Az életüket is! Fáklyát lobogtatva indultak neki a keresésnek. Sosem értette, honnan tudja, de mindig ráérzett az irányra, állandóan megtalálta a szökevényeket. Egy-egy talán kimentette magát valahogyan az erdők-mezők mozdulatlan sötétjébe, míg a csörömpölő, dobogó sáskajárás odébb nem haladt, de ők voltak a boldog kevesek. De furcsán viselkednek! Ezek támadnak, ilyennel még sosem találkozott. Á dehogy, most oldalra futva menekülnek. Sarkantyúkat ló oldalakba mélyesztve vették őket üldözőbe. Egy pillanat alatt eltűntek, mintha a föld nyelte volna el a futókat… Mellette Baromhegy odaröffentette:
— Szóval, még mindig az öreg taktikáját folytatják, s lám működik!
Nagyfej pillanatok alatt végiggondolta a régmúlt eseményeit, mert hajdan ez volt a külön titkuk, vagy cselük… Emlékezett arra az ocsmány, sötét estére, ami a koromfekete, szurkos közegen kívül rekesztett minden szépen világítót. Tudták, hogy támadás várható, ezért a falut félrehagyva, a dombtetőre mentek, ami egy tenyérnyi fennsík benyomását keltette. Övéik többet értek minden önsajnálatnál, tehát ötvened magukkal elkezdték a csatazajverést. Kurjongattak, a tőlük telhető legfélelmetesebb csatakiáltásokat eresztették a szélbe. Mikor meglátták a fáklyákat, átmenetileg magasabbra állított bátorságmutatójuk jelentősen visszaesett.
A lovak patáinak dobogásától, a környéket mintha földrengés rázta volna meg. Minden egyes lovas kezében egy-egy fáklya lobogott, így az éjszaka vakságát ez a nem várt kivilágítás váltotta fel, ami beterítette az egész horizontot. Onnan fentről, nemcsak a feléjük közeledő csapat szélességét, de mélységét is láthatták. Megszámlálhatatlan, mint égen a csillag, annyi fáklya lobogott. Nem derült ki, minek okán, de szinte egy csettintésre szálltak szét a felhők és világosodott meg az addig szorgosan rejtegetett Hold környéke.
Közeledő ellenségeik — akiknek lovai is szügy-, fej- és testvértet viseltek — a poroszkát már vágtára fogták. Ők maguk mázsányi vasban véltek teljes védelemre. Hatalmas dárdák és majd kétméteres kardok meredtek előre.
— Támadás! — kiáltotta a kis, szakasznyi rongyoska parancsnokféléje.
Inkább olyan falufőnök lehetett… Már csak az égő, szalmafedeles kunyhók áldozatai jártak a fejében.
— Utánam!
A többiek nem akartak mozdulni. Majd odafordult, és néhány jelentéktelennek tűnő idegennek érthetetlen pár eligazító szót mondott.
Botjaikkal, egy emberként kezdtek rohanni az ellenség felé. Azok sarkantyúikat lovaik oldalába mélyesztve fokozták a tempót, mert nagyon szerettek volna a győzelem hősiességének mámorában lubickolni.
— Most! — kiáltotta a főnök. Menekülést színlelve iszkoltak, a bal felé elterülő nagy, füves mezőn át.
Alig kőhajításnyira tőlük, már érezték ellenségeik a kaszabolás gyönyörét, amikor csak az általuk ismert, nagyon keskeny szakadék oldalán, mindahányan lecsúsztak. Ki ebbe, ki abba kapaszkodott, néhányan — mert áldozatok nélkül nincs csata — az éjszaka tapinthatatlanságában a mélybe zuhantak.
Váratlan körülmény ez a zsombékos, sziklák nélküli dombvidéken. Senki nem számított kanyon jellegű, mély szakadékra, fékezni sem volt idejük. A lovak a pofavérttel még nyeríteni sem tudtak, csak kalimpáltak lábaikkal a levegőben. Talán szerettek volna megtanulni repülni… Az instabilitásban egymás után potyogtak le a fegyverek. A vasba öltözött marconák, tán nyelvükre haraptak. Már világított a Hold. Egyik-másik szakadt, rongyos fél oldalról figyelte a nagy repülést, és a hősködők — talán szabályzatba foglalt elvárás alapján — meg sem szólaltak. Csak a negyvenméternyi mélység csörömpölő nyekkenései verték fel a repülés csendjét.
Nem kellett külön irányítás, parancsszó nélkül kapaszkodtak vissza a tetőre, és némán ballagtak a jó száz méterrel odébb fekvő gyalogösvényhez, ahol nagyobb baj lehetett volna, mert a vasasok, csupán két-három métert zuhantak volna.
— Most szedjük össze mindazt, aminek hasznát vehetjük, dárdákat, fegyvereket, vérteket, páncélzatot, kardokat, és a következőkben, minden előrelátható támadást ugyanígy igyekezzünk visszaverni. A mieinket gyűjtsük össze, és induljunk hazafelé! — mondta a bogáncsokkal teli szakállú, őszülő főnök. — No, elég a nosztalgiázásból, várúrként kell lezuhannom, vagy nem?
Nagyfej, már repült is a semmibe.
Vajon estében, amikor jó páncélossá válva odamorogta, hogy illene már csendben maradni zuhanás közben, egy picit elgondolkodott egykoron kiadott parancsairól? Vagy arról, hogy kiegyengettette az előd mellvértjét, s azt kifordíttatta, mint egy jó köpönyeget, majd egy írástudó vésnökkel még bele is gravíroztatta: „kutya voltam, kis hülye falu védelmében, de még időben kinyílt a szemem valódi kutyává lenni. Éljen Köpönyeg, a fordított, mától ez a nevem!”
Esetleg mégis megbánta azt, hogy nem használta elég hosszú ideig a csapóajtót… Pedig olyan jó játéknak találta, és a begyömöszölt ablakon is újra meg újra kijuttatott egy csomó páncélba átvedlett vitézt. A hitét is szétfaragta, amikor az előző kényúr asszonya mellé még négy-öt ágyast rendelt magának. Az egyedüli, végig gerinces Teretket, a nagy csomózót, örök csomózásra ítélte. Valahol, már nem ezen a világon — talán mégis nála szebb helyen — mosolyogja meg a gályán tanultakat.
Az oldalra kapaszkodottak lassan visszamásztak, egészen megszokták, hogy szinte sosem volt veszteségük. Körülnéztek, és Lábtyű odaszólt Krákogónak:
— Ilyenekkel én sosem találkoztam, ezek beszéltek, de legalábbis mormogtak, vagy tudom is én, mit csináltak. Nem érdekes, a lényeg, hogy anyánkban még mindig tartja a lelket apánk hősies távozása a felkelők közé, hiszen tudja, hogy értünk harcol, azért, hogy egyszer egyetlen ilyen lovagtól se kelljen félnie szerte a világon senkinek.
— Mekkora nagy lehet a világ, vagy milyen pici, el sem tudom képzelni, még három faluval odébb is folytatódik… Egyszer voltam addig!
— Láttam, hogy anyámat megtámadta egy páncélos, de sikerült biztonságos helyre menekülnie.
— Ha nekem ilyen lovagos apám lenne, és nem tudnám, hogy becsületes, a zsarnokság ellen küzdő, nem is tudom, mit csinálnék!
— Nézzétek, Bekerekedett! Másik csapat jön, azt hiszem ég a falu!
— A falu nem éghet, tudod, hogy minden házat felgyújtottak. Ilyenkor gyakorlatilag újra kell építkeznünk. Ennyire erős fáklyái senkinek sincsenek, és mekkora csapat! Az egész láthatárt átfedi.
— Nem hallok lódobogást.
— Én sem! A fáklyák imbolygó fényét sem vélem felfedezni.
— Testvérek, tán éjféli napkelte van? Lángol az ég, megvakulok!
— Mindent átfed a vakító fényesség! Már itt van felettünk, s lám, a szakadékra nehezedik. Talán ki akarja világítani, mementót állítani a rablóbandának?
— Nem. Úgy vélem, éppenséggel minket melenget át.
— Akkor hajoljunk meg, mert valami olyasmi történt, amit csak a káplán úrtól hallottunk a templomban. Holnap elmeséljük neki.
— Tudjátok mit? Inkább tartsuk meg magunknak és ki-ki mondja el otthon a családjának, hogy nem vagyunk egyedül. A felszabadítók életük árán is próbálkoznak, de náluk sokkal magasabb, a legmagasabb öleli át a falut.
— Nem is sejtettünk a mai támadásról, különben elrejthettük volna azokat, akiktől holnap búcsúznunk kell. Reggel összeszedjük a zsákmányt és elrejtjük a Soponkai erdő nyolcadik vízmosásának tetején, a legnagyobb bükk gyökerei közé.
— Ezt úgy mondod, Bekerekedett, mintha a többi zsákmányt nem oda rejtettük volna.
— A vérteket hagyjátok lent, a sisakokat is — bár a kovács jó patkókat csinálna belőlük —, csak védekezésre alkalmas fegyvereket hozzatok fel!
Nagyfej csuklója fölött még látható volt az odatetovált, egybeforrott pitypangok nyoma. Fiai rádöbbentek, hogy apjuk sem őket, sem anyjukat nem védelmezte. Otthon meghozták a döntést, és mindketten megalapították a Gyűrött Kutyák szabadcsapatot. Kiástak annyi fegyvert, amennyit csak tudtak, és húsz szökevénnyel nekiindultak. Nem akarták elkövetni újból ugyanazt a hibát, ezért egymásnak tettek visszavonhatatlan fogadalmat. Aki szökni akar, vagy próbál, már nem tartozik közéjük, páncélosnál is rosszabb, végezni kell vele.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.19. @ 08:47 :: Boér Péter Pál