I. jelenet
Én, a főhős, igen lenge öltözékben sétát teszek a nyirkos októberi éjszakában, élvezettel szívva magamba az őszt és a cigarettafüstöt. Egyre felszabadultabbnak érzem magam, már-már kísértésbe esem, hogy gondolkozni kezdjek. Ekkor találkozom a nagy Ővel, kedvesemmel, menyasszonyommal, aki egy hónapja hagyott el. És egy darabig együtt sétálunk tovább.
Elmondom neki, mennyire hálás vagyok azért, hogy szakított velem. Hatalmas szabadságot nyertem, bár ezt eleinte tévesen ítéltem meg, ürességnek véltem. De lám, szabadon kószálok az októberi éjszakában, minden cél nélkül, vagyis amerre kedvem tartja, és csak azért nem a kutyámat sétáltatom, mert nincs kutyám.
Dicsérem az Urat végtelen jóságáért. Hogy tőle kaptam kedvesemet, ezt már tudtam, de hogy miért, az most derült ki: a hűségemért kaptam Őt, s ez akkora örömmel töltött el, aminél már csak az az öröm lehetett nagyobb, hogy aztán ismét elvette tőlem.
Büszkeséggel tölt el, hogy Ő, amint szakításunkkor elmondta, jól érezte magát velem, hiszen én legtöbbször nagyon rosszul éreztem magam vele. Jobban hiányzott, amikor velem volt, mint amikor nem. Erkölcsi fölény érzetével tölt el, hogy Ő már egy hónappal szakításunk előtt rájött, hogy nem szeret, ennek ellenére nap mint nap ezt színlelte, és én — bár a szeretet hiányát éreztem részéről — ugyanúgy szerettem őt. Talán csak azért szeretnék vele lenni, hogy azt a gyönyört, amelyben elhagyásom aktusával részeltetett, újra átélhessem.
II. jelenet — mely néhány nappal az első előtt játszódott
Én, a főhős, mint már hetek óta, egész nap otthon olvasok. Mikor azonban édesanyám meglátogat, élénkséget színlelek, kedvem, ha nem is jó, de van. Ha menyasszonyom kerülne szóba, gyorsan fölteszek egy teát, egy lemezt, vagy egy kérdést, ami mást állít a középpontba. Csak érintőlegesen mutatok meg egy tollat, amit kedvesemtől kaptam. Amikor anyám élesen szóba hozza, hogy hogy van, azt mondom, jól, meg hogy elkezdődött az egyetemi év, aztán témát váltok.
Jelszavam: kitartás.
III. jelenet — mely közvetlenül a szakítás után zajlik
Legjobb barátomnál épp reggeli előtt jelenek meg, még hálóingben van. Reggeli alatt kedélyes beszélgetés vele és férjével, később utóbbi legújabb képzőművészeti kreatúráinak megcsodálása. Kettesben, ahogy ránk csukom az ajtót, bejelentem, hogy sírni szeretnék, mire barátom kissé meglepődik, de azt mondja, láss hozzá.
Szörnyű, túlélhetetlen tragédia képét festem elé, de hagyom magam megvigasztalni, azzal a kikötéssel, hogy mostantól természetesen sűrűbben kell hozzám eljönniük.
IV. jelenet — valamivel a harmadik után
Egy barátomnak elmesélem, hogy csalódtam — nagyot — a szerelmemben, és szakítottam vele. Nehezen fogom magam túltenni rajta, a többi nő egyáltalán nem érdekel. Barátom megértő, sőt hasznos tanácsokat is ad.
V. jelenet
Lelkipásztoromnak bevallom, úgy érzem, nem szeretem az Urat teljes erőmből, s gyanítom, hogy ez ama bűn miatt van, amelyben menyasszonyommal közösen vétkeztünk. Elmondom neki, hogy úgy érzem, az Úr jelölte ki őt számomra.
Azt tanácsolja, hogy ezt a viszonyt — a lánnyal együtt — tépjem ki a szívemből. Méltányolja őszinteségemet, és szavaival új erőt önt belém.
VI. jelenet
Nagyapám és bátyja — a náluk tett látogatásaim során — sokadszor megkérdezi, hogy mi van Ővel. A kérdést már nem lehet elereszteni a fülem mellett. Kimondom hát: szakítottunk.
Nagyapám megjegyzi:
— Pedig olyan aranyos volt ez a Katika! — egy lány, akivel két éve jártunk együtt. — majd azt mondja — Ja, igen, Anitának hívták…
Névmemóriája nem hagyta cserben: tényleg volt réges-régen egy lány, akit nagyon szerettem, és Anitának hívták. Erre kicsit bosszúsan megkérdezem tőle:
— Nagyapa, engem hogy hívnak?
Mire kicsit mérgelődve megjegyzi, hogy valahány név a naptárba… ő nem tud ennyi név között kiigazodni.
Epilóg
Hogy valójában mi történt? Mármint köztem meg nagy Ő között? Hát kérem, emlékeznek még, az első jelenet végén egy darabig együtt sétálunk… aztán az történt, hogy Ő felszállt egy villamosra, én meg befordultam az első kapualjba kibőgni magam. Nem tudom túltenni magam rajta. Várom a csodát.
De ezt a változatot sem érdemes terjeszteni. Nem lehet a nyájas olvasó annyira nyájas, hogy azt gondolja, pont neki mondom el az őszintét…
Valójában még magamnak sem mondtam el.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.19. @ 09:19 :: Bogár Gábor