Eszeveszett sebességgel rohantak felé, és mindannyian megérkeztek. De természetesen a leggyorsabb választatott ki, hogy egyesüljön vele. Ettől kezdve együtt élt a pár, közös nevük zigóta lett.
Hónapokig tartó tortúrák során sikerült emberpalántává fejlődnie, ám abban a pillanatban, amikor ezt észrevette, arra is rájött, hogy rabként él egy nálánál fejlettebb szervezetben, amely minden szükségletét kielégíti. Bármilyen jól is érezte magát ebben az állapotban: világra kellett jönnie.
A megfeszülő köldökzsinór utolsót pendülve szétszakadt.
Itt kezdődött a társakkal várandós magány. Az elhagyatottság érzése üvöltésre ösztökélte: „Nohááát, hovááá?!” Ezt a traumát sohasem felejtette el, bár többé nem emlékezett rá… Az ébrenlét és az álom ezentúl különválnak, ahogyan a szűk medrű folyókban — főként apály idején — tilos a hajóvonták találkozása. Jelentkeztek a gyerekkor jellegzetes problémái is: megméretett és könnyűnek találtatott. A mama, a papa stb. egyetlen kedvence állandó skandalumokkal tartotta féken a családtagok túláradó érzelmeit. Egyéves korára megtanult tiszta jambusokban beszélni, ámde — szülei szörnyülködésére — ez volt az első verslábakon álló megnyilatkozása: „ a súly nem érdekes, barátaim”. Valóban csodálatos kiskrapek volt, titokzatos és elszánt. Hamar ráeszmélt, hogy hol is van tulajdonképpen.
Nem szívelte környezetét: a palota ürességtől zsúfolt, puhány kényelmességgel berandalírozott termeit, ba-szobáit, ahol a szobacicusok játszották lelketlen és undormányos játékaikat a főkomornyikkal, úgymint a többi szobanyuszi-hímmel. Ebben a sivár, gondolatirtó gazdagságban próbált meg növekedni és igazi játékos emberré válni.
Szakadozó kapcsok szállingózó darabjaitól telítődött, selyemszálakkal újrafoltozott tér; egérlyuknyi hézagjaiból kibújik az ügyesen kendőzött; élesre fent kardot visel jobb oldalán, de még nem képes észrevenni, hol rejtőzködik az örök ellenség. Az eddigi találkozásai is bírtak bizonyos jelentőséggel, ha nem is mutattak túl a barátkozás-ellenfélkedés tartalmán, minőségén. Azonban a megpróbáltatások gyarapodásával párhuzamosan jelentkeztek.
Csodálkozva nézett mesterére. „Ilyen ruhát apám csak a kerti munkákhoz vesz föl” A tanító — kissé feszélyezve — a szegények és gazdagok közötti (v)iszonyról kezdett beszélni; mire ő közönyösen enunciálta, hogy ez a téma egyáltalán nem érdekli. A nevelő kérdésére, hogy mi igen, azt válaszolta, hogy „az élet értelme”. A kiselőadást hallgatva felmerült benne néhány eszme:
— Mondja, maga mindenhez ért?
— Mindenhez egy kicsit, és semmihez sem eléggé — felelte őszintén.
—Csak úgy kapásból meg tudta mondani, hogy az élet értelme: „útkeresés a boldogsághoz”. S annak, aki már megtalálta?
—Annak… (aki már megtalálta, az maga is tudja) segíteni, utat mutatni, hogy a többiek is megtalálják.
— S ha már mindannyian megtaláltuk?
— Akkor úgy hiszem, megvalósíthatjuk célunkat: az élet értelme az életben maradás, a játék, a kacagás, a mosoly, az elért boldogság, a szép halál.
— Minderre még visszatérünk, csak a mai órán nem. Most megtanulunk angolul.
És azon az órán megtanult angolul.
Így tanult meg tanulni.
Hollófekete sötétségből rajzottak ki a csapzott szárnyú bőregerek, és megkapaszkodtak a fregoliján. Jól kitárta hatalmas füleit, és hallgatta a denevérek dalát. Arról énekeltek, hogy mennyire szeretnének galambbá változni. Ő pedig mámoros hangulatában, saját magára vonatkoztatta a nótát, és átvillant agyán a gondolat, hogy bizonyára egy disznó valahányadik inkarnációja lehet. „Hopp, pardon, kék galamb zöld olajfaággal… Hopp, pardon, én vagyok az, kiterjesztett szárnnyal… Mit gondolhatnak a denevérek, amikor zenevérek? Nem hiszem, hogy galamblelkük van”.
Úgy érezte, most mindent tud, és el kell indulnia. Felöltötte bő ruháit sovány testére. Rápréselte óriási kalapját rettenetes méretű koponyájára, és ment, ment a világ-városba.
A reklámok bántották a szemét, és zavarta a sok szemét s a képmutatás. Elméje szikáran, nyersen kattogott, míg körülötte mindenhol kukorica pattogott. Bejárta a büdös utcákat, látta a városatyákat, a nincstelenség gyermekeit, húgait, akik a sarkokon árulták testüket, a köz-löködést, a tulok-odást; és önnön tudásáról alkotott képzetei azonnal köddé váltak.
Visszamenekült a palotában leledző apró odújába, és megpróbált felejteni. Szerzett ehhez egy édes kis hetérát. „Csakis csokis csókot kérek”
Folytatta a hízókúrát. Szigorú, de igazságtalan mestere tanította rá. Magányos — hetérája nélküli — óráiban a hízókúra testi lehetőségeiről ábrángatózott. A kivitelezés nehéz leckének mutatkozott, hiszen olyan kevés testi vonatkozással rendelkezett, hogy a mérleg alig vette tudomásul, amikor ráállt. Viszont elmondható, hogy szelleme már kövér, s ráadásul minden új anyagot magába fogadó volt. Utazásokra készen, a bőröndbe rég becsomagolva a mindig szükséges holmikat, állt saját mellszobra előtt és csábosan mosolygott. A csengő hangjára össze sem rezzenve, ajtót nyitott, beengedte látogatóját, leült vele szemben egy kanapéra, és figyelmezetten hallgatta.
Pontosan felfogta miként lehet hízni. Gyorsan, de bizonytalanul nőtt ki a harmadik karja. Halkan libegő meditációi közepette, alig vette észre, hogy sikerült, hogy felszabadult a test viszonylagos racionalitása alól, hogy végre gyarapodott. A Sátánnal együtt örvendezett új karjának, és új kezének új ujjaival nádpálcát ragadva, nekitámadott kedvenc kegyencnőjének. Az pedig, látva, hogy hadonász’, a gyengébb ütéseket élvezve, az erősebbektől sajgó popóval, nem vette észre, hogy veri, hanem azt hitte, csupán rosszul játszik.
Bongó hallókürtökben, lármás kalapácsokon, sugárzó pupillák mélyén mindkettőjükre, mindenkire átkokat szórva röpködött csicseregve az egyedüllét:
„Ha bús szíved, nevess talán, kit érdekelne zord…”
Hasa közepén megjelent negyedik karja. Szinte egy tőből nőtt ki a harmadikkal. Lelógó nyelve finoman simogatta a legújabb markát, sós és édes ízeket kóstolgatva. Két régi kezével mindkét oldalról megtámasztotta nehéz fejét, ahogyan két hazugság támogat egy harmadikat, hogy az igaznak tűnjék. Látomásaiban előtűnt egy rohadt-nagy mérleg, ő ott állt a serpenyőjén, s a mutató ki akart törni a helyéből.
Tényleg szépen fejlődött. „ A mandarin elhagyta hazáját. Honvágy gyötörte. Legyőzte. Macskája idegen földön is ugyanolyan kéjesen koptatta karmaival a perzsaszőnyeget, mint otthon.”
Az otthon vagy megújhodik, vagy elvész.
Hat új karjával egyszerre karolta át a palota összes lakóját. Majd tapintatosan el is temette őket: szüleit ámulatos fekete kriptába, a személyzetet pedig jól-gondozott közös sírba. Gyakran kijárt hozzájuk a birtokra, és elmélkedett… A hullikus porban megfagyott sárkányüvöltéseket talált. „Öreg vagyok… fogatlan pofámból nyál csordogál… hányszor imádhatom még a változékony holdat? Miért, hogy a félelem kormányozza tetteimet? Hol van az ősi vér?” Pipafüsttől kábultan ingó koponyáját szerette volna beverni valamibe.
Kopasz volt és százötven kiló.
Életében még egyszer ellátogatott a világ-város sikátorába, ahol akkor régen megpihent, bár nem volt ideje szétnézni. Amikor megérkezett, rögtön hízott ötven kilót, és bőre elkezdett hasadni. Rémülten állt a dicsőséges, ócska házak és szemétdombok között, először elvarázsolva az egyszerűségtől, majd bénultan a fájdalomtól.
Kibírhatatlan kínok közepette elvonszolta magát egy koldus gyékényéig, s ott lerogyott. Jajveszékelését sokan meghallották a környező viskókban. Kirohantak, hogy segítségére legyenek, ám a hízókúrázó ösztövér és mégis döbbenetesen nagy teret betöltő testétől még a legedzettebb, legtöbb szörnyű balesetet látott emberek is összeborzongtak. Egy ijesztően magas, izmos férfi kivált az őt körülállók közül, és hosszú kését bemártotta ötödik és hatodik bordája közé, hogy könnyítsen rajta. Ekkor tűnt el a szemük elől.
A Léthe vizein fuldokolva-úszva eljutott a Cerberus elé, amelyet hiába üdvözölt, nem vette őt észre. Vakító fényeket látott a föld alatt, morzsányi ijedelem nélkül, a kusza babonavilág széthasadt, s Hádészhoz jutott végül. „szeretnék bejutni… azt hiszem, megtaláltam a helyem” Hádésznak pedig ezt mondta: „Szeretnék bejutni, megtaláltam a helyem.”
Az alvilág istene nem szólt semmit, csak lassan és kitartóan rázta a fejét.
„ Minden üst megürül valamikor, mert Isten megbocsát a bűnösöknek. Tehát én is helyet lelek egyszer…”
Már magam sem emlékszem, hogy kitől hallottam ezt a történetet, pusztán egy kép vibrál szemeim előtt, ahogy a hízókúrázó vastag, földönragadt árnyékának cinikus mosolyra húzódnak ajkai.
985122 Átokfalván
Legutóbbi módosítás: 2013.12.15. @ 14:34 :: Bogár Gábor