Már nincsenek határaim,
átjárható lettem,
az arcom, a vonásaim
halálba mártott viaszkezeidbe tettem,
s ahogy a kies táj tanyám téglái körül
megszeplősíthetetlenül és szemérmetlenül
feltárja csupasz, tocsogó bájait,
úgy tártad fel, ami bennem,
lázongó zsigereimben
maradt belőlem itt,
kívül-belül, testemben, szellememben,
s ahogy a táj, a kies táj
szemérmetlenül mutatja magát,
abban amennyi báj
van – olyan szép
ahogy Te, (ledöntve létem határait)
Jézussal dúsan töltekezett énem
rád ásító, szomjas nyílásain át
ahol személyiségem mutatja szemérmetlenül önmagát,
belépsz, de már nem is be,
Te vagy a Kijárat, a börtön-kapuban
talált tündöklő, tűzforró Kincs,
lehull kezemről a bilincs,
és átadom magam
véres foszlányait,
Tied lábujjam és hajam,
kívül-belül,
mindenestül,
és minden, ami közöttük van,
és feltárul Neked nevetve, sírva
és szemérmetlenül
egy védtelen és végtelen test
összes titka,
s ahogy génjeimben meg van írva,
Benned lelem meg társamat,
együttlétünk bebábozódik,
e fogalom mint újszülött, megtestesül
reménykedve jövőjében, és szemérmetlenül bízva,
a holnap szebb lesz holnap, mint ma,
már sejtjük: a bölcsek királyával
ünnepelni együtt fogunk,
egymásnak többé engedelmesen lázadunk,
míg csikorogva, sikítva, visítva
nem lesz többé Te meg Én,
külön magányos valaki –
közös örömbe olvad önös bánatunk,
és hirtelen, de biztosan épülő házunk tetején
ott napozunk Mi.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.23. @ 12:02 :: Bogár Gábor