A dalköltő
— A dalköltő Pandur Pálról szeretnétek valamit hallani? — kezdte Gyárfás a történetet, miután kényelmesen elhelyezkedett a kanapé sarkánál. Egy tányér aprósüteményt tettek a keze ügyébe és egy pohár ásványvizet. Mesélés közben szeretett valamit majszolni.
— Családi hagyomány őrzi emlékét — folytatta. — Nagyszüleim házával szemben, az Úri utca sarkán, a dohánytőzsde mellett volt az a földszintes ház, ahol Pandur Pál szívszerelme, Roxán lakott. A szőke, szende Juliskák ellentéte volt, a villogó fekete szemű, barna lány. Ő gyújtotta lángra a költő lelkét, és az ő fülébe súgta először dalait, mielőtt bemutatta volna ámuló közösségének a Royalban. Divatos dalszerzőként tartották számon Pandur Pált, aki huszárkapitányként szolgált a 2. honvéd huszárezrednél. Dalai a zenés kávéház közönsége révén kikerültek az utcára, s mindegyre felhangzottak a folyóparti sétányokon éppen úgy, mint a külvárosi sikátorokban.
Ha kapatosan érkezett a házhoz, Roxán nem engedte be, kiüzent, hogy beteg, fáj a feje. A költőt azonban ez az üzenet legtöbbször felbőszíttette, s csúnya szavakat kiabálva verte a kaput, mintha a kapu tehetett volna róla. Nagyapám ilyenkor kiment hozzá, s kemény kézzel megragadva elvonszolta a közeli konflisállomásra, felrakta a legelsőre és pénzt adva a konflis-kocsisnak, hazafuvaroztatta. Másnap aztán kijózanodva, szégyenkezve jött a fuvardíjat megadni, s utána Roxántól is bocsánatot kérni.
Mikor a huszárkapitányt áthelyezték Debrecenbe, Roxán utána ment. Viharos szerelmüknek a háborús történések vetettek véget, a költő kapitányt elsodorták az események. Nem sokkal ezután a szép hölgy férjhez ment egy idősecske bankárhoz. Néhány botrányoktól visszhangos év után Roxán Lipótmezőn kötött ki, s rövidesen elhunyt. A morbus gallicus vitte el.
A szülői ház teljes egészében testvéröccsére, Máriuszra maradt. A már kissé megkopott épületet szépen felújítatta — a kapu feletti Velencét ábrázoló freskót is restauráltatta, s a föléje nyúló ereszt egy toldalékkal láttatta el, hogy védje a képet az időjárás viszontagságaitól.
Máriusz is, mint minden jobb család sarja, elvégezte a jogakadémiát, de nem praktizált ügyvédként, mint édesapja, hanem a Városnál helyezkedett el, majd, miután letette az ügyészi vizsgát, kinevezték városi főügyésznek. A kinevezés feltétele lévén a rendezett családi állapot, megnősült, bár már jócskán elmúlt negyven. Elsőszülött leányát húga emlékére Roxán névre keresztelte. Utána még születte három lány, de fiú, az ügyész úr nagy bánatára, egy sem.
Földrajztanár és amatőr csillagász
A városban — folytatta Gyárfás a történetet — az utcánktól nem messze állt a Katolikus Fiúiskola és Gimnázium sok neves, híres-hírhedt tanárral. Igazgatója paptanár létére vegyes tanári kart állított össze világiakból és papokból. Egyedüli követelménye a szaktárgy iránti elkötelezettség és magas szintű szakismeret. Ily módon sok különleges, excentrikus ember gyűlt össze az alma mater falai között. Itt van mindjárt például a számtantanár, aki matematika helyett etikát ad le az órákon, nem is lett egyik diákjából sem egy Bolyai! Az irodalomtanár, maga is költő, Arany János Toldiját kedveli, szavaló kórust is tanított be a műből, s minden egyes tanulónak legalább húsz versszakot meg kellett tanulnia. „Ne tiltakozz, én az egészet könyv nélkül tudom!” — mondta, ha valamelyik diák zúgolódott a nehéz verstanulás miatt. Petőfi Sándor János Vitézét ellenben nem szerette, pogány alkotásnak tartotta. Ott volt továbbá a vívóterem, ahol megtanulhattak a diákok karddal és tőrrel bánni. Egy leszerelt testőrkapitány volt a vívómester. A harsogó hangja jól kihallatszott az utcára, hiszen a teremnek utcára néző nagy, rácsos ablakai voltak, melyeket nem mindig tartották csukva. Nem hagyhatom ki a felsorolásból a földrajztanárt, Szantiágó János uramat sem. Furcsa szokása volt, hogy esténkén, kiballagott a dombtetőre a városon kívül, hóna alatt nagy vászontokkal, mint valami veszélyes fegyverrel. Nem puska, vagy ilyesmi volt azonban a tokban, hanem csillagvizsgáló látcső, lévén a tanár úr szenvedélyes csillagász. Derűs estéken, éjszakákon a csillagos eget fürkészte, a csillagok fényébe merült el szenvedélyesen. Borult égbolt esetén pedig ugyanilyen szenvedéllyel merült el a szép Roxán (a második) fekete szemeiben. Mit látott bennük, mit nem, ma már nem lehet tudni, de a féltékenység ördöge hatalmába kerítette. Elöntötte a vörös köd az agyát, állítólagos spanyol vére fölforrt, s az iskola fegyvertárából elragadott egy díszes nyelű, régi tőrt. Így felfegyverkezve rontott be a nyugalmazott főügyész házába.
— Dezdemóna, meghalsz! — kiáltotta, a mórnak gondolván magát, és szíven szúra hűtlennek hitt kedvesét.
A teátrális, de véresen komoly jelenet után körültekintett, de nem harsant fel a nézők tapsa, nem hullt le a függöny, hanem megjelent két rendőr és kattant a bilincs!
A tárgyaláson egy nemrég kinevezett, fiatal ügyész a legmagasabb, kiróható büntetést kérte a vádlottra — életfogytiglani fegyházat. Ebbe az is belejátszott, hogy ügyész kollégájának leánya volt az áldozat.
Ennek a díszes háznak ilyen tragikus története van — tett pontot Gyárfás elbeszélése végére.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.31. @ 14:21 :: dr Bige Szabolcs-
