Hamar sötétedik,
négy óra sincs.
Kint
egy cigány játszik kopott hegedűjén,
lassú, altató dallamot.
Bádogdobot ver egy gyerek,
kiabál hozzá valamit.
Nem értem.
Nem értem,
hova sietnek az emberek.
Körülöttük ezernyi kincs,
mint a tenger.
Sok-sok elfeledett ember.
Nagy a csend,
idebent.
Idebent,
ha becsukom az ablakot,
majdnem csend lesz.
A hűtő búg csak.
Furcsa alakot
öltenek a bútorok,
vonatülések a székek,
kupék lesznek a fotelok.
Utazni kellene,
elmenni innen.
Elmenni innen,
vonattal messzire,
de előtte órákig sétálni az állomáson.
Nézni a rohanó embereket.
Hallgatni, ahogy
bádogdobot ver egy gyerek,
kopott hegedűjén játszik egy cigány.
Sorban, kígyózni a pénztár
előtt, aztán megvenni a jegyet.
Én egy másik világba kérek egyet.
Oda utazom.
Oda utazom,
ahol elhiszem, hogy fontos vagyok,
és mikor elhagyom a vonatot,
vár valaki.
A kalauz int,
örül, hogy utas voltam.
Visszavár megint.
Aki várt rám,
megfogja kezem,
nem engedi el, csak ha
újból utazok, addig
itt marad velem.
Itt marad velem
a csend,
néma bútorok.
Szobám sarkában egy meleg zug,
csak egy hűtőgép búg.
Kint, a kis dobos, anyjához fut,
megfogja féltő kezét.
Kopott hegedűjén játszik egy cigány,
andalító, szomorú zenét.
Idebent …
… süket magány.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.04. @ 18:47 :: Éles Attila
