Horváth Dániel : Nem vagy ember!…

Nyomtatás

Hazafelé tartottam a boltból, a liter tejet a kezemben szorítva elértem a közeli vendéglátó ipari egységet, az igencsak népszerűnek számító kocsmát. Egy férfi — nálam másfél fejjel alacsonyabb, negyvenes éveiben járó, alkoholszagban fürdő, felém közeledett. Integetett és ezt kántálta a maga rekedt, részeges, de mély és tiszteletre méltó hangján:

— Mit csináljak, ha már nem lehet mit csinálni?

Meglepődtem, nem tudtam, mit tegyek. Megálltam előtte. Ő még egyszer megkérdezte, egyenesen rám mutatva munkától gyűrött, görbe ujjával:

— Mit csináljak, ha már nem lehet mit csinálni?

Nem tudtam válaszolni, abszurd helyzet volt. Persze, nem először szólít le az utcán illuminált állapotú polgártársam, de ez most valahogy más volt. Azt gondoltam, akármi fog itt és most történni, abból nem származhat semmi jó. Rosszul gondoltam. Végül válaszra szántam magam:

— Mit csinált?

A férfi elmosolyodott.

— Na, ez az! Te, te mit csináltál volna? — szólalt meg ő. A leheletéből áramló alkohol jellegzetes szaga másodperc töredéke alatt érte el fintorra húzódó arcomat.

— Nem tudom. — El akartam menni, de valami azt súgta, hogy maradjak még. A test indulna, a lélek marad. Nem indultam el. Megérezhette, hogy mehetnékem van, talán ezért folytatta kapkodva mondandóját.

— Te, te, teeeee mit mondasz a nőnek? Mit mondasz neki?

Hallgattam. Képtelen voltam bármit is tenni, mondani, de azért jobban megszorítottam a kezemben tartott dobozos tejet.

— Mo… mondd meg neki, hogy milyen gyönyörű. Hogy milyen szép! Megmondod? Megmondod neki, hogy milyen gyönyörű? Meg kell neki mondanod. Mondd meg neki, hogy milyen szép arcú nő. És, tudod, mi lesz?

— Nem tudom. — Valamit mondani akar ezzel, gondoltam magamban. De vajon mit?

A férfi ismét elmosolyodott, majd felnevetett.

— Az lesz, amit akarsz! Tudod, mi lesz? Amit csak akarsz! Tudod, mi lesz?

— Amit akarok? — kérdéssel feleltem a kérdésre, hiszen épp az imént közölte velem a választ. Ő nevetett.

— Amit csak akarsz! Na, megmondod neki?

— Már tudja. — Azonnal Fannira gondoltam. Ahogy a szemembe néz, rám mosolyog és megcsillannak a bociszemei, maga a gyönyör.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly, fejét lassan rázni kezdte, jobbra, majd balra.

— Dehogy tudja!

— De igen, már mondtam neki.

Ez igaz, tényleg mondtam már neki, nem is egyszer. Számomra Fanni a legszebb lány a világon. Mégis, a férfi szavai hallatán eszembe jutott, hogy ezt bizony a lány tényleg nem hiszi el. — Ki, hogy látja — szokta mondani.

— Nem, nem, nem. Ő nem tudja. Mondd meg neki. És akkor tudod, mi lesz?

— Amit akarok… — A válasz egyértelmű volt, tudtam, hogy ezt a feleletet várja tőlem.

— Na és azt, azt tudod-e, hogy meddig lesz az? Meddig lesz az, amit akarsz?

Kész, ennyi, le voltam sokkolva! Amit eddig mondott, már megmozgatott bennem valamit. Rájöttem, hogy segíteni akar. Szóval, mondta csak tovább a magáét. Azaz, most éppen kérdezett.

— Ameddig akarom?

Gondoltam, ez egy amolyan akaraterősítő gyorstalpaló tanfolyamszerűség lehet. Ő újra megrázta a fejét.

— Nem, nem, mmm-mmm, nem nem, nem, nem.

— Akkor?

— Amíg ő a legszebb. Addig lesz az, amit akarsz, amíg őt látod a világon a legszebbnek. El kell neki mondanod.

— Elmondom neki. Köszönöm!

Indulni akartam. Ez egy részeg. Nem normális, amit beszél. Talán még ő sem tudja, mit beszél. Haza akartam menni, most meg is tudtam volna indulni, de ő újra megszólalt.

— Nem biztos, hogy meg kell ám köszönni. Azt mondom, amit kell, nem kell megköszönni. Nem-nem!

Maradtam hát… maradásra bírt. Nem lehet őrült, aki tudja, hogy tanácsot ad, gondoltam. A férfi pedig folytatta:

— Szóval, ez a jó. Ez a helyes. Mert nem tudja. Én tudom, ki vagyok, tudom, mi vagyok. Ő nem tudja, hogy gyönyörű. De te tudod, mi vagy?

Az utolsó kérdése megfogott. Tudom, mi vagyok? Persze, hogy tudom, ki nem tudja? Micsoda kérdés ez?! Válaszolni azonban nem tudtam rá. Ez szíven szúrt. Látta a merevségem, tudta jól, hogy elkapott.

— Na, mi van? Gyerünk, mondjad, mi vagy?

Nagy levegőt vettem, felkészültem, hogy megadjam magam. Közbevágott.

— Ne, ne, ne vegyél levegőt. Én látlak téged. Látom, mi van benned. Látom, mi benned az érték. És megöllek.

Megöl? Úr Isten, mibe keveredtem! Karjára pillantottam, a háta mögött lapult. Arra gondoltam, bármelyik pillanatban előránthatja és megölhet. Nem tudtam levenni róla a szemem. Ő viszont meg sem mozdította, mereven a hátához szorította balját, míg jobbjával rám mutatott.

— Megöllek! Én más vagyok, más vagyok, nem olyan, mint a többiek. Én tudom, mi vagyok. Tudom, mi a jó nekem. Én elmegyek, elindulok a francba, elmegyek a picsába, nekem az a jó. De te tudod, mi vagy?

— Ember vagyok — önkéntelenül is ezt feleltem. Ő felnevetett.

— Nem vagy ember! Nem, nem-nem, de nem ám! Vicces vagy, az vagy, vicces, de nem ember! Nem ember.

Síri csend. Azaz csak bennem, mert ő rágyújtott egy régi nótára. A dal szövege azonban feloldódott a levegő alkohol tartalmában, a szavak már nem jutottak el a fülemig. Le voltam döbbenve. Nem vagyok ember. De, ha nem vagyok az, akkor mi? Semmi ötletem nem támadt.

— Tudnod kell, mi vagy — folytatta ő, félbehagyva a danolászást. — Tudnod kell, mi vagy, mi a jó neked. Tudnod kell, mit kell tenned. Most, most mit kell tenned?

— Haza kell vinnem a tejet — válaszoltam.

— Rendben, jól van, akkor menjünk.

Bizonytalanul, de előreléptem jobb lábammal, majd a ballal is. Elindultam, egyre gyorsabb léptekkel haladtam a betonon. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a panel ajtajában állok. A férfi pedig eltűnt. Hirtelen jött, úgy is távozott. Sokat köszönhetek neki, de már nem volt ott, hogy megtegyem. Belül éreztem, hogy más lettem, azaz csak most lettem valami. Valami, ami nem ember.

De ha az nem, akkor mi?