Kint ült a kertben egy mohától bolyhos régi padon. A hajnal lassan közeledett, legalábbis Váradi Csongor így érezte. Talán másfél órája gubbasztott itt és csak bámulta az égboltot, amely lusta gyermekként nem akarta lehúzni magáról a takaróját.
— Váradi Csongor… Csongor… Csongor — morzsolgatta ezt a különleges nevet. — Anyám adta nekem, vagy idegenek? — suttogta magának. — Vajon ő milyen lehet? Biztos neki is hullámos haja van, mint nekem — mosolyogta, és egy pillanatra a szemében felgyúlt a boldogság lángja.
Észre sem vette a felesége közeledtét, csak akkor rezzent össze, amikor megérintette a vállát.
— Már megint anyádra gondolsz? — kérdezte Ágnes.
A fiatalasszony olyan gyűlölettel ejtette ki az „anyád” szót, hogy Csongor legszívesebben faképnél hagyta volna. Ágnes, amióta a kisfiuk megszületett, még nagyobb ellenszenvet táplált azon nők iránt, akik elhagyták gyermeküket. Úgy érezte, számára nem létezhet olyan körülmény, ami erre kényszeríthetné.
Csongor visszafojtotta dühét, és matatni kezdett a zsebében.
— Itt a cigarettád a padon, ha azt keresed — mondta halkan az asszony. — Ne haragudj, kérlek, tudom, hogy ostobán viselkedtem, de én képtelen vagyok felfogni, hogyan tudott eldobni magától…
— Nem tudhatod, miért tette. Ha tudnád, hány kettétört életet láttam. Szenvedőket. És láttam éhező gyermekeket, akik csak azért loptak, hogy legyen mit enniük. Nem tudod, milyen érzés lehet egy kiflilopás miatt megaláztatva lenni.
Csongor egy hetente megjelenő magazinnál volt újságíró, és kollégái közül legtöbbször ő készített cikket a szociálisan lecsúszott rétegről. Szerette volna megértetni a nővel, hogy az emberi sorsok mennyire eltérhetnek egymástól, és aki egyszer lecsúszott, annak milyen nehéz felkapaszkodnia, de nem volt kedve vitába szállni. Mélyet szívott a cigarettájából, mint ahogy szokott, ha ideges volt.
Lassan ébredeztek a madarak, és hangversenybe kezdtek. Az égbolt vastag sötétszürke bársonya átadta helyét a fakórózsaszín selyemnek. Gyermekkorában, az otthonban — mert ő csak így hívta gyermekotthont —, kora hajnalban gyakran kilopózott a kertbe és megleste a hajnalt. Elvarázsolta az őszintesége, az ártatlansága. A hajnal, ami mindig olyan megérinthetetlen, gyorsan tovatűnő angyalszerűség…
Bement a házba, a nappaliban meleg kávéillat úszott, de nem öntött magának. Gyorsan felkapta farmerját, ingét, és egy kissé kopott zakót dobott magára, majd elindult. Még maga sem tudta hová, hiszen a szerkesztőségbe még korai lett volna bemenni. Gyorsan, idegesen vezetett. Csak akkor kezdett lehiggadni, amikor egy jobbkanyart majdnem elvétett.
— Felhívom Szolnokit, és elkérem a címet. Ha nem is változik semmi, de látnom kell… látnom kell őt! — ismételte magában.
Szolnoki, a magándetektív, már több hónapja eleget tett a férfi felkérésének, és megtudta, hol lakik az anyja, de Csongor valamiért mégsem kérte el a címet. Mint egy gyógyíthatatlan kórban szenvedőnek, ott lappangott tudatában a kíváncsiság, de félt is a valóságtól. „Mi van, ha ő nem is akar látni, ha ismét eldob magától, ha alkoholista, vagy fogyatékos?” — tépelődött magában akkoriban. De most megszűntek kételyei, és egy óra múlva már ott lapult a zsebében a papírcetli, amire felírta a címet. Meglepődött, mert a falu csupán néhány kilométerre volt attól a kisvárostól ahol ő lakott. Már lassabban, óvatosan vezetett. Mérhetetlenen nyugalom töltötte el. Élvezte az utat, és a tavasz kibomló szűziessége elkápráztatta. Kicsit hűvös volt, nyers földszagúak a délelőttök, de a nap egyre bátrabban bontogatta tulipánsárga szirmait.
Egy virágbolt mellett haladt el. Az üzlet előtt az eladó lány serénykedett, és a hatalmas, egyszerű vázákban lévő virágokat igazgatta. Meg kellet állnia… Kis csokorba kötött jácintot választott. „Jobb lesz az egyszerűség.” — gondolta.
A falu, amit keresett pár perc múlva üdvözölte, gondozott, parkosított utcáival. Egyszerű, tiszta házak uralták, többségük a hetvenes évek végén épülhetett. Tudta, hogy végig kell mennie a falun, mert a legutolsó utca lesz az, amit keres, a Vadvirág út. Gyenge nyomást érzett a gyomrában, a szíve zakatolt, tudta, hogy nem kéne, de még az autóban rágyújtott. Megtalálta az utcát. Olyan volt, mint a többi, azzal a különbséggel, hogy csak egy sor házból állt. „A másik oldalon, nyáron talán vadvirágok nyílnak.” — gondolta. Tetszett neki ez az egyszerű környezet.
Megállt a ház előtt. Csend volt. Látszott, hogy laknak, vagy laktak itt, de volt valami nyomasztó a csendben. Várt egy ideig, majd maga sem tudta miért, kinyitotta a hátsó ajtót és kivette a virágot. Lépteket hallott, már-már azt hitte Ő lesz, de amikor a háta mögé érkezett a másik ember, különös érzés ébredt benne.
— Holnap lesz a temetés, uram — szólt az asszony a háta mögül. — A szomszéd vagyok, értesítettem mindenkit, hogy szegénykém meghalt. Talán a rokona tetszik lenni?
Az asszony szemében mérhetetlen kíváncsiság jelent meg, de a férfi nem szólt.
A virágot a frissen festett léckerítés rései közzé helyezte.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.06. @ 15:53 :: Lantos Tímea
