Lénárt Anna : A nadrág

 

 

Ahogy vége lett a műszaknak, Pali elindult a tusoló felé. Vidáman énekelt, ahogy a tusfürdőt végigkente a vizes testén. Alig várta, hogy otthon legyen, és magához ölelje édes kis feleségét. A gyerekek fél ötig iskolában vannak — gondolta és még hangosabban énekelt. A kollégái tudták, hiába intenék csendre, ezért inkább vele együtt énekeltek. Szárazra törölte testét, felöltözött és sietve elindult…

— Pali, Pali — hallotta, hogy kiabál valaki utána. Megállt, kerékpárját a falhoz támasztotta és várt. Várta, amíg Arany komája utoléri.

— No, mi a baj? — kérdezte, amikor csapzott barátja odaért mellé.

— Gyere, igyunk meg valamit!

— Nem lehet — mondta, és feleségének hívogató gyönyörű testére gondolt…

— Már egy barátra sem számíthat az ember. Nagy baj van nálunk, nagy baj… — nyögte. — Azt hittem, te megértesz engem, de…

— Jól van, de előbb el kell menjek a mosodába.

Az asszony kerek telt mellei, formás feneke egyre távolodott lelki szemei elől. Jó mélyet sóhajtott…

— Elkísérlek.

Egymás mellett sétáltak, Pali tolta a biciklijét haverja mellett. Csak havernak tartotta, nem igazi barátnak, mert többször került már miatta kényelmetlen helyzetbe. Inkább sajnálatból tartott vele, mint őszinte érdeklődésből. Maga elé akarta képzelni szíve szerelmét, pőrén, hívogatón, de egy szigorú tekintetű nő jelent csak meg előtte. Sietek haza — nyugtatgatta magát.

— Figyelsz te egyáltalán rám?

— Persze, hogy figyelek.

Örült, hogy megérkeztek a patyolathoz és nem kérdez semmit vissza, azzal kapcsolatban, amit idáig mesélt. Ugyanis nem figyelt rá. Haladt mellette, mint egy alvajáró.

— Várj, mindjárt jövök.

Kifizette a mosatást. Mielőtt kilépett volna az üzletből egy újabb mély lélegzetvétel.

 

A kocsmát sűrű füst borította. Az asszony biztos nem fog örülni a szagomnak — könyvelte el magában. Egy korsó és már indulok is — fontolgatta magában. Elfoglalták az egyik boxot. A csomagot maga mellé tette és udvariasságból intett a pincér felé.

— Mit iszol? — kérdezte.

— Pálinkát — egy rövid gondolkodás után hozzátette — sokat.

Miután megrendelték az italokat, elkezdtek beszélgetni. Észre sem vették, és egyik kört kérték a másik után. Palinak már eszébe sem jutott a kora délutáni gondolata… Csak ittak és keseregtek a világ gondjain.

— Még két korsó sört — kiáltott oda a pincérnőnek, aki rosszallóan nézett a férfiakra. Már nem is jegyezte, hányadik rundót viszi ki nekik, hol sörben, hol pálinkában. Eléggé be vannak már rúgva — gondolta. Szeretett itt dolgozni, de gyűlölte az italos embereket. Úgy tett, mintha nem hallaná a megrendelést, de az ismételt felhívásra odament az asztalukhoz.

— Rendben, de ez lesz az utolsó — mondta szemrehányóan.

Kivitte a habos italokat és szúrólag megjegyezte: — Pali, nem ismerek rád!

A férfiben ott benn valami megszólalt, mert miután felhajtotta az aranysárga italt, nem törődve ivócimborájával, felállt és dülöngélve elindult haza.

 

Másnap nem emlékezett arra, hogy ért haza, a feje hasogatott, a gyomra émelygett. Pizsama volt rajta, így arra következtetett, kedves kis asszonykája ágyba fektette. Szégyellte magát. — Tucat vörös rózsát hozok az én kicsimnek, nem egy tucatot, kettőt és soha többé nem iszom — ígérte meg magának. Miután sikerült egy kicsit észhez térnie elindult lábujjhegyen a konyha irányába.

Kávét — gondolta — kávét… Kikerekedett a szeme, amikor a kávéfőzőn a következő szöveget találta: „Elmentem anyámhoz, a gyerekekre vigyázz! Nem tudom mikor, majd jövök.” Zárójelben még az volt olvasható: „Kikaparom a szemed, ha történik velük valami.” Alig olvasta el, éles sikoltozás, majd hangos csörömpölés hallatszott a gyerekek szobájából.

Jaj nekem — csóválta meg a fejét. Mielőtt még elindulhatott volna, már csapódott is ki az ajtó, elől Gyurika, majd utána Ancika szaladt hangos bömböléssel. Az éles hangra még jobban hasogatott a feje. A gyerekek az anyjukat követelték. Alig tudta megbékíteni őket. Megígérte, elmennek fagylaltozni, és ha most befejezik az üvöltést, akkor még a játszótérre is kiviszi őket, addig maradnak, amíg csak akarnak. Ez hatásos volt. Összesöpörte az összetört virágcserép maradványait, a virágot egy műanyag tálba helyezte, majd ha hazajön az asszony, elülteti…

Ezért már csak nem én vagyok a hibás — gondolta.

Megnyitotta a vízcsapot, hogy végre elkészítse a várva várt kávét, amikor mind a két lurkó megjelent a konyhaajtóban, indulásra készen. Elzárta a csapot… tudta, a kávénak lőttek…

Kézen fogta a két gézengúzt és elindultak…

A gyerkőcök csak mondták, mondták a saját kis csodás történeteiket, de szinte alig tudott rájuk figyelni. Arra meg már egyáltalán nem, hogy merre járnak, nem látta kik tartózkodnak az utcán.

A túloldalról egy barna szempár figyelte őket, és mosolygott magában, amint látta a férfi meggyötört arcát. Reggel még nagyon jó ötletnek tartotta, hogy elmegy a szüleihez és a srácokat az apjukra hagyja, de mire odaért már el is párolgott a mérge. Mikor elmesélte édesanyjának miért jött ilyen korán, megpirongatta, de azért ott tartotta egy röpke órácskára. Nevetve indult haza… és most, hogy meglátta a kis csipet-csapatot, a szívét melegség járta át. Elhatározta, megbocsát megtévelyedett férje urának.

— Pali, tegnap nálam felejtetted a nadrágod — kiabálta a kocsmaajtóban állva a tegnapi pincérnő.

Mi?! Ennél a nőnél felejtette a nadrágját… nem, nem ez nem lehet, nem tehette ezt velem… Sírás fojtogatta…

Ebben a pillanatban látta meg őt a férje… elindult felé… Az asszonyka elfordult, hogy ne árulja el a fájdalmat az arcán és sietve elindult… Mindegy hová, csak el…

— Állj meg! Várj! Félreérted.

A feje kitisztult, elmúlt a fájdalom… A nadrág, amit tegnap hozott el a tisztítóból… el is felejtette. Otthagyta a kricsmiben. Állt tétlenül, nem tudta mit csináljon. Figyelte a távolodó asszonyt, akit teljes szívéből szeretett, akibe a megismerkedésük első percétől szerelmes volt. Nem akarta elveszíteni… Észre sem vette, milyen erővel szorította gyermekei kezét. A két kicsi felszisszent…

Gyors cipőkopogásra lett figyelmes. A pincérnő kezében egy csomaggal gyorsan a felesége után szaladt. A távolság miatt nem hallotta, miről beszélnek, de látszott, igen vitatkoznak. Eltelt pár perc… és a két nő hangos nevetéssel közeledett felé. Nem értette… bár a kacarászást jó jelnek vette.

— Nagy mamlasz vagy te, Pali — ölelte magához a férjét és a gyermekeit az asszony. — Azért, a tegnapi kocsmázást nem felejtem el egyhamar — és gyengéden beleharapott a férje fülébe.

— Már válni akart a feleséged… de meggyőztem a patyolat eredeti csomagolásával.

— Adjuk le a gyerekeket a nagyiéknál! — kacsintott a feleségére a férfi. Maga elé képzelte meztelen testét, formás melleit, kerek fenekét…

— Nono — mosolygott huncutul az asszony.

 

Battonya, 2013. november 21.

 

Legutóbbi módosítás: 2013.12.02. @ 12:52 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 143 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.