— Jaj, de jó, hogy jöttél. Mán nagyon vártalak — dörzsölte össze két tenyerét.
— Mitől ilyen izgatott, barátném?
— Mit csinálsz péntek, szombat, vasárnap?
Szilvike nézte Felika néni csillogó szemeit és igen kíváncsi lett, mi lehet az, ami így lázba hozta. Mintha zabszem lenne a szoknyája alatt. Leült a konyhapult elé és a frissen sült pogácsát kezdte falatozni. Az idős asszony a lány mellé húzott egy hokedlit és leült. Várta a választ. Szilvi nyugodtan evett.
— A teremburáját — fakadt ki hirtelen, mert a lány nem szólalt meg.
— Tudja drága barátném, a magáé vagyok — odahajolt idős asszonyhoz és számolatlanul puszilgatta a ráncos arcot. — Most haragszik?
— Dehogy haragszom. Tudom, hogy hibás vagy, de most komolyan kérdezem, ráérsz?
— Mi az a nagyon fontos dolog, amit ebbe a három napba akar betömöríteni?
— Gyere föl velem Pestre!
— Hová?
— A fővárosba. Van mán vagy húsz éve, hogy nem jártam ott.
— Miért akar Budapestre utazni? — kérdezte Szilvi elámulva.
— Hát nem omnibuszozni akarok, kedveském. A tévében láttam a fővárosunkban lesz az a kiállítás, amit már régóta meg akarok nézni, és ha már ott járok, el akarok menni az operába. Megboldogult fiatalasszony koromban vótam még ott Károly bátyáddal. Az élet homokórája pereg és nekem mán, nagyon kevés van abból, ami még nem folyt át rajta. Mielőtt elmennék, még látni akarom azt, a szívemnek kedves várost.
Szilvi szíve elszorult, meglepte, hogy az ő Felika nénije az eltávozásról beszél. Szorosan magához vonta, a sovány, meghajlott derekú testet, és halkan csak annyit mondott:
— Ne búcsúzkodjon itt nekem!
Az idős asszony eltolta magától, a szemébe nézett.
— Mire gondolsz, te lyány? Nem akarok én még átmenni azon a hídon. Csak számolnom kell azzal, hogy már nem leszek fiatalabb. Akkor jössz velem?
— Naná! Mikor indulunk? Megnézzem a menetrendet? Interneten keresztül majd megrendelem a jegyeket. Beszélek Györgyivel, vigyen ki minket az állomásra, hogy ne kelljen gyalogolnia.
— Jó van má, na! Lassabban egy kicsit. Fölhívtam a Terit, hogy megalhatunk e nála egy vagy két éjjel, mán nagyon vár minket.
— Nem láttam már Teri nénit, legalább tíz éve. Nagyon jó lesz találkozni vele. Most meg segítek csomagolni.
— Majd elpakolom, amit vinni akarok. Nem vagyok én gyerek. Amúgy is, ma még csak szerda van.
— Megettem az összes pogácsát. Megyek haza és intézkedek a jegyekkel kapcsolatban. Telefonon ide szólok, mikor indulunk. Biztosan nem kell segíteni?
— Nem, de ha kell, szólok a Bözsinek, úgyis mindig ajánlgatja a segítségét. Tudod kislyányom, vak vezet világtalant, de tudomásul kell venni, megöregedtünk.
Felika néni péntek reggel hat órakor már elkészülve várta Szilvit. Az utazótáskába mindent gondosan bepakolt este. Izgatott volt. Évek óta már a lakását is alig hagyta el, most meg több száz kilométerre utazik szeretett kis otthonától. Amikor elmondta utazási szándékát Bözsinek, az majd elájult. Óva intette a szomszédasszonya ettől az utazástól, de vágyott erre az útra. Eszébe jutott, amikor férjével készülődtek hosszú évekkel ezelőtt a fővárosba, akkor járt utoljára Budapesten. Mélyet sóhajtott… nyílt az ajtó és Szilvi vágtázott végig a folyosón.
— Csókolom. Megjöttem. Indulhatunk?
Felika néni felállt a fotelból, tekintetét körbevezette a barátságos kis szobán.
— Nem elkezdeni itt, búcsúzkodni! Szia szoba, szia egész lakás, vasárnap este itt leszünk — a lány elfordította a kulcsot a zárban.
Györgyi jó kívánságaival szálltak fel a vonatra. Az idős asszony leült a kupéban és gondolataiba mélyedt. Szilvi nem zavarta. Hagyta, emlékezzék, a régi utazásokra.
— Kislyányom, sokat változott a város? Húsz év az, nagy idő. Amikor fiatalasszony vótam, Károly bátyád elvitt a Maxim-ba. Haragudtam is rá nagyon érte, mert tele vót pucér nőkkel, de még mindig itt van előttem, ahogy kézen fogva sétáltunk át a Lánchídon. Milyen szép is a Duna!
Elkezdett énekelni. Halkan, inkább dúdolva a folyóról szóló dalt. Mosolygott. Szilvi hallgatta a dalt, és örült ennek az utazásnak. A kétórás úton nem sokat beszélgettek. Mind a kettejüket álomba rázta a vonat zakatolása. Szilvi arra ébredt, mozgolódás van körülötte, az utasok készülődtek a leszálláshoz. Felköltötte barátnéját.
— Megérkeztünk — mondta.
A pályaudvar forgatagában alig értették egymás hangját. A bemondó egyfolytában szajkózta, melyik vágányra érkezett, vagy ép melyik vágányról indul egy vonat. Felika néni megállt és ámulva megjegyezte — mennyi ember. Szilvi intett egy taxisnak és elindultak a belváros felé.
Teri néni nagyon megörült várva várt vendégeinek. Egymás szavába vágva kezdtek mesélni egymásnak. Szilvi nem győzte kapkodni a fejét. Így telt el két-három óra. Ebéd után lepihentek egy órácskára, mert a hosszú út kifárasztotta mind a kettejüket.
Felika néni ébredt fel előbb és izgatottan várta, amíg Szilvi is kinyitja a szemét. Ült a pamlagon és a régi, azok a soha nem feledhető emlékek tódultak elő emlékezetéből. Még kislány volt, amikor édesapjával először járt a fővárosban. Most meg igen öreg, de újra itt van.
— Már fent van barátném? — kukucskált be az ajtón a lány. — Elmehetnénk egy kicsit sétálni, ha van kedve hozzá, de van egy másik lehetőség is. Imre felajánlotta, autóval elvisz bennünket mindenhová, amit csak meg akar nézni.
— Kislyányom, merre mennyünk így kora délután? Teri, te jössz velünk egy kicsit sétálni? Mit mondtál, ma lesz előadás az operába vagy holnap? A kiállításra mikor megyünk?
— Drága barátném, nyugodjon meg, mert még a végén infarktust kap itt nekem. Mindenhova eljutunk, ne aggódjon. Tudja, pontosan összeállítottuk a programot. Az operába holnap estére van jegyünk. A kiállításra ma délután vagy holnap délelőtt tudunk sort keríteni, de én még mindig a mai napot ajánlom. Holnap délelőtt meg tudnánk nézni a várost. Autótúra. Nem is rossz. Vasárnap délelőtt el kell menni Margó nénihez, mert vérig lesz sértve, ha nem látogatjuk meg.
Felika néni leült egy székre és ujjait kezdte tördelni. Nézett maga elé és mélyeket sóhajtott. Teri és Szilvike egymásra nézett és kérdőn pillantottak az idős asszonyra, aki megtörten kuporodott a székre.
— Mi a baj? — kérdezték szinte egyszerre.
Felika néni meglepődve nézett a kérdezőkre.
— Nincs semmi, csak belegondoltam abba, pár nap alatt mennyi mindent akarunk megnézni, és mégis alig látunk valamit. Nem jó így megöregedni, mert az ember még önmagára nézve is teher.
Nagyot sóhajtott.
— Drága barátném, itt és most tessék befejezni, mert csúnyán nézek magára és még legalább két hetet itt maradunk a fővárosban. Nem is tudom, ki vágyakozna jobban haza — egy cuppanós puszit nyomott a ráncos arcra.
— Sétáljunk. Ha elfáradok, ha nem bírom a járást, akkor majd azon a mobilon felhívod Imrét és eljön értünk. Jó?
— Rendben van.
Előkerült a guruló járókeret, ami segítette a járásban az idős asszonyt és még ülő alkalmasságként is tudta használni, ha elfáradt járás közben.
— Merre gondolta, hogy induljunk, barátném? Nem akarom, hogy nagyon elfáradjon. Holnap fárasztó napunk lesz. A kiállítás, és tudja, holnap este lesz a színház is.
— Kislyányom mennyünk le a Duna partyára és mennyünk át a Lánchídon Budára. Ne nézz rám ilyen borongósan, nem fogok kifáradni. Érezni akarom a víznek illatát.
Szilvi nézte öreg barátnéját. Látta rajta a lelkesedést, a sóvárgást és nem volt szíve nemet mondani neki. Betett a táskájába egy szvettert. Ahogy kiértek az utca forgatagába megjegyezte:
— Sokat változott a város. Túl nagy lett nekem.
— Forduljunk vissza vagy szóljak a saját taxinknak? Tudja, csak egy telefon.
— Hagyd má, nézd ezt a sok embert és mindenki siet. Látod az arcukat? Mint a robotok. Nem él a szemük.
A lány nézte a járókelőket, figyelte a mozgásukat.
— Mindenki siet haza a munkából.
— Nem kislyányom, ez az érdektelenség.
Szilvi magában megállapította, megint igaza van barátnéjának. Megérkeztek a hídhoz. A híd lábánál egy kétes külsejű férfi kuporgott a földre terített pakundekli papírokon. A ruha, ami rajta volt elkoszolódott, kezében cigarettavéget tartott, ami már szinte teljesen ráégett az ujjára. A nikotintól megsárgult jobb kezén a mutató és középső ujja. Két üres sörösüveg árválkodott mellette, a harmadikból most itta ki az utolsó korty italt. Hanyagul odadobta a másik kettő mellé. Felika néni és a férfi tekintete összetalálkozott. A lány próbálta barátnőjét rábírni a továbbhaladásra, de mintha gyökeret vertek volna a lábai.
— He, mit bámulsz, öreganyám? Csurgathatnál egy kis aprót nekem! Se piám, se cigim.
— Te lyány, ne rángass má engem!
— Ad lóvét vagy nem? Na, húzzon innét a sunyiba! Magának beszélek öreglány.
Az idős asszony szánakozva nézte az embert vagy inkább, ami megmaradt belőle.
— Csak ne szóljon neki — kérem… barátném… Induljunk.
Elindultak, de végig rajta volt a tekintete, ahogy elhaladt mellette. A férfi egy grimasszal díjazta a rá irányuló figyelmet.
— Szilvikém, sok kéregető van a városban?
— Hát akad épp elég koldus, de tudja, már vannak bérkoldusok is. Mindenhol beléjük botlik.
— Itt, ez a férfi nem kúdus. Olyan, mint egy bika, eke elé lehetne fogni és bírná a szántást napestig. — Még egyszer megnézte magának. — Mi válthatta ki belőle, hogy így éljen? Nem régóta van az uccán, mert ruhájai nem kopottak csak koszosak.
— Sok minden lehet ok. Például a munkanélküliség, rossz családi háttér, hiteltartozás és még sorolhatnám, de lehet, hogy egyszerűen csak így akar, alkoholmámorban élni.
Visszafordult kereste a férfit, de nem látta. Az egymásra pakolt dobozok ott díszelegtek a hídfőnél, de a három üveg hiányzott.
— Ezt már nem tudjuk meg — mondta és mély levegőt vett.
Lenézett a hídról és nézte a vizet. Nem érzem kislyányom azt a víz illatot, mint régen. A kocsik kipufogójának erős szaga mindent elnyom. Mennyire más a part, mint akkor. Eltűntek a fák és mindenhová toronyházakat húztak. Nézd csak na, ott, ott ni, ahol az a szürke épület áll, ott volt régen egy csónakház. Károly bátyáddal onnét mentünk hajókázni. Eltűnt a gyermek és fiatal korom. Má alig ismerem fel a régi helyeket, az emlékek is elvesztek. Fázom — borzongott bele a felismerésbe.
— Látja, milyen jó, hogy hoztam kardigánt — és barátnője hátára terítette.
Indult volna tovább, de Felika néni intett neki.
— Mennyünk vissza, elfáradtam.
Szilvi tudta, nem a fáradtság miatt döntött így, inkább félt szembesülni a változásokkal, mert valóban eltűnt az a főváros, amit ismert és vele együtt a féltve őrzött emlékek is, mert ha nem tudjuk elmondani az utánunk jövőknek, nem tudjuk megmutatni a helyeket, ahol boldogok voltunk, akkor nincs értelme bejárni a várost. Lassan lépkedtek egymás mellett. Egyikőjük sem szólalt meg.
— Hamar visszajöttetek — mondta Teri, amikor a csengő hangjára beengedte őket. — Sajtos puffancsot sütök, mindjárt kész. Menjetek be a szobába, Imre már itt rostokol, hogy induljon értetek, ha hívjátok. Én is azonnal jövök.
— Szilvikém, ne mondj semmit Terinek! — folytatni akarta, de megpillamotta Imre mellett rég nem látott rokonát és elkiáltotta magát. — Margó, te hogy kerültél ide?
Margó néni szorosan magához ölelte a szikár testet és könnyek között mondta:
— Tíz éve nem láttalak, Felika.
A lány nézte a jelenetet és az ő szemébe is könny szökött.
— Megyek, megnézem a sütit — és a konyha irányába indult.
Amikor tálcával a kezében visszatért, a két asszony már javában beszélgetett és sírás helyett az együtt megélt közös emlékeken nevettek. Leült a kanapéra és hallgatta az igen hangos beszédet. Mosolygott magában és örült annak, hogy elkísérte barátnéját erre az útra.
— Szilvikém! Tévedtem.
— Miben tévedett, Felika néni?
— A város átalakulhat, lebonthattyák a régi épületeket, az emlékeinket nem vehetik el tőlünk. Az emlék csak akkor lesz magányos, ha nincs kivel megosztani az emlékezés pillanatát. Kislyányom, éld az életed és oszd meg minél több emberrel az élményeket, hogy mindig legyen, aki tud veled együtt emlékezni.
— Na, jól van, ennyi az emlékezésből és gyertek vacsorázni! Felika, a te kedvedért marha velős csontból főztem levest.
Mindenki asztalhoz ült és halk beszélgetés közepette fogyasztották el a finom vacsorát. Sok-sok közös emléket elevenítettek fel és Szilvi jóízűen nevetett az elhangzott anekdotákon.
— Lányok, én elindulok haza, mert a kis feleségem már azt hiszi nem is akarom az éjszakát otthon tölteni. Holnap reggel kilenckor itt vagyok, és megyünk a kiállításra.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.16. @ 20:24 :: Lénárt Anna
