Öreg barátnémmal beszélgetek, aki nagyot sóhajt.
— Tudod kislyányom, ma már csak a külsőség számít.
— Miért mondja ezt, Felika néni?
— Tudod, régen, ha elmentem a boltba és vettem valamit, vagy selyempapírba, vagy zsírpapírba csomagolták. Nem mondom, hogy akkor is a kedvesség volt a divat, de nem ám, de most ez a sok fajta papír… Semmire nem lehet használni, csak a szemetet szaporítja.
— Mire tetszik gondolni? — próbáltam kérdezni tőle, mert újra elkezdett sóhajtozni.
Nagyon furcsán nézett rám. Végignéztem magamon, mert azt hittem, van rajtam valami.
— Most te komolyan kérdezted?
— Mit? — kérdeztem vissza.
— Kislyányom, úgy csinálsz, mintha nem járnál boltba. Vettem parizelt és az a fránya papír, amibe becsomagolják, hát borzasztó. Meg is kérdeztem Marikát, miért kell ez a papír… ő, nagyon aranyos kislány, azt mondta, így nem zsírozok össze semmit vele. Szerinted régen a zsírpapír összezsírozott valamit? Ez az újfajta valami, se nem papír, se nem fólia. Olyan öszvéres.
— Miért öszvéres, Felika néni?
— Hát csak azért, mert van benne papír is, műanyag is, de így egyik sem az. Tudod, ezért mondom, hogy öszvér. Mire lehet használni ezeket az agyonmodernizált anyagokat. Régen a papírt felhasználtam gyújtósnak, de ezt elégetni sem lehet, mert kormol. Hallom ám a tévében, sok a szemét mindenfelé, meg tudod, hulladék lerakatnak használtak bennünket a külföldiek. Azt ne mondd, hogy nem hallottál róla, mert a csapból is ez folyik már.
Fejével elégedetten bólintott, mintha nyomatékosítani akarta volna az imént mondottakat.
— Azt beszéltük Bözsivel, hogy lassan ki fogják lőni az űrbe.
— Mit fognak kilőni az űrbe? — majdnem elnevettem magam, ahogy elnéztem az arcán tükröződő elégedettséget.
— Figyelsz te egyáltalán rám? Hát miről beszélünk? A szemetet.
Tudtam, de muszáj volt megkérdezzem, a hatás kedvéért. Szerettem hallgatni, ahogy beszélt. Mindig tudott okosat mondani. Figyelte az eseményeket, figyelemmel követte a napi politikát. Mindig megnevettetett, ha a politikusokról mesélt, de most kanyarodjunk vissza a szeméthez, a politika egy másik történet lesz.
— Figyelek, persze, figyelek, de nem gondoltam, hogy a szemétről beszél — mondtam mosolyogva.
Mélyen a szemembe nézett.
— Nem vagy te buta lány, hallod-e? Mert, hogy a háziorvosom azt mondta rám, buta, azt még megértem, hisz nyolcvannégy éves vagyok, már nem tudom olyan gyorsan követni a dolgokat, mint régen. Lyányom tudod, azt mondtam neki: „Ne feledje doktor úr maga is, megöregszik.” Jól mondtam neki? Mindent megértek én, csak lassabban.
Legyintett, és ajaj kíséretében mély levegőt vett.
— Felika néni, maga mit csinálna szemét ügyben? — kanyarodtam vissza a témánkhoz.
— Nem engedném biztosan azokat, az egyszer használatos műanyag dolgokat használni.
— Mire gondol? — Megint furcsán nézett rám és már emelte a kezét. Éreztem, ha hagyom legyinteni, akkor biztos befejeződik a beszélgetés, mert azt fogja gondolni, csúfolkodom vele.
— Hallja-e, szinte minden műanyag már. Tudja, legalább nem törik, mint az üveg. Könnyebb tárolni.
Láttam szemében a megenyhülést irántam, de mindjárt át is vette a szót.
— Jó van na, igazad van, de itt vannak ezek az édesített, aromás vizek.
— Az üdítő italokra gondol, barátném?
— Arra hát. Ah, üdítő. Már arra is lusták az emberek, hogy teát főzzenek maguknak. Inkább elmennek és megveszik ezeket a löttyöket, és sírnak, hogy nincs pézük. Annak idején még meggyfaágból is főztünk teát és milyen finom is volt az. A szükség kislányom, a szükség. Tudtommal vannak visszaválthatós, azok a csere palackok is, de azokat tárolni kellene, és magukkal kellene vinni, ha mennek vásárolni. Inkább szaporítják a szemetet vele. Nem értem miért gyártanak egyáltalán ilyen palackot is. Ha nem vóna, akkor rákényszerítenék az embereket, hogy ne szaporítsák a kamrapolcon a pézt, inkább vigyék vissza.
Ahogy néztem az arcán a lelkesedést és láttam szemében a csillogást, éreztem ez az asszony meg tudná oldani a világot fenyegető szemétügyet sok politikussal ellentétben, a nyolcvannégy évével együtt. Tudom, nem a levegőbe beszél, mert nála minden katonás rendben áll. Ami igazán meglepett, a szemetet szelektíven gyűjti. El is szégyelltem magam, mert én bizony egybe tárolom. Meg is jegyeztem neki. A fejét ingatta és csak annyit mondott: „Három kis vödör a titok kislányom” — és igaza van állapítottam meg, mert egy nagy kuka helyett három kicsit tartani sem bonyolult. Dinnyét evett, amikor ott voltam nála. Miután befejezte, gondosan összedarabolta a dinnyehéját és kivitte a kert végében hulladék deszkákból összetákolt komposztálóba. Tátott szájjal figyeltem. Észrevette és megmosolygott.
— Ugye nem gondoltad vóna? Jó lesz majd a virágoknak, és trágyázni vele a veteményest. A szemétbe meg csak nem dobhatom, mert csak elrohadna, nem lehetne felhasználni a többi hasznosítható hulladékot sem. — Itt már csak bólogatni tudtam, de térjünk vissza a mostani témához.
— Felika néni, azt mondja, ne gyártsanak műanyagot, térjünk vissza az üveghez?
— Te lyány, te szerelmes vagy.
— Az hát, de hogy jön ez ide?
— Mert nem figyelsz. Nem azt mondtam, hogy ne legyen műanyag. A csodát, legyen, mert praktikus, de értelmesen kellene használni. Például itt vannak a tejeszacskók. Elfogy belőle a tej és megy a szemétbe. Nem ürítik mindennap a kukát, és csak büdösödik. Tudod, milyen rossz szaga van a rohadt tejnek? — megráztam a fejem. — Ki kellene öblíteni egy kis hideg vízzel és úgy elhajítani. A tejes edényt először hideg vízzel kell elöblíteni és csak utána szabad meleggel elmosni. Az üres zacskót csap alá tartani egy deci vízzel elöblíteni, utána eldobni. Nem egy megerőltető munka. A tejet visszaválható üvegben kellene árulni, és máris kevesebb szemét lenne a világban. Ne mondd, hogy nem lehet megvalósítani. Ha a sörös és boros üveget ki lehet mosni, akkor a tejes üveget is ki lehetne. Nem gondolkodnak praktikusan a gyártó cégek.
— Külön gépsor kellene az üveg mosásához, azért nem foglalkoznak vele, és ez amúgy is egyszerűbb.
— Egyszerűbb. Mindig ez a cél? Az már nem számít, hogy belefulladunk a saját szemetünkbe? Kislányom nap-nap után alakulnak cégek, miért nem gondolkodnak egy olyan gyár létrehozásában, ahol csak a visszaváltott üvegek mosásával foglalkoznak, illetve a sérült üvegek újra gyártásával. Szerintem jó üzlet lenne. Ha fiatalabb lennék, biztos belevágnék a megalapításába.
— Azt elhiszem magának, tudja, nagyon okos gondolatot vetett fel. Csak az a baj, nagyon sok pénz kellene hozzá. Az országból minden egyes üveg egy kézbe folyna be. Ez valami lenne, de drágítaná a termékek árát szerintem.
— Gondolj bele, mi mindenre megy ki értelmetlenül a péz. Mennyi kacat van egy háztartásban, ami felesleges. Gondolkodni kellene rajta. Van egy külföldi szó ide, de nem jut az eszembe, jól mondta a doktor, csak buta vagyok én.
— Racionális gondolkodásra tetszik gondolni ugye.
— Igen, igen. Úgy is lehet mondani.
Elgondolkodtam azon, amit ez az öregasszony mondott idáig a szeméttel kapcsolatban és arra a megállapításra jutottam, szívesen összeismertetném a környezetvédelmi és hulladékgazdálkodási miniszterrel. Lehet, hogy kevesebb szemét lenne kis hazánkban, de a világon is.
— Mondtam már magának, nem buta. Ne hagyja, hogy bárki ezt bemesélje magának. Nagyon jó gondolkodik barátném. Tudja mi a baj?
— Mondjad, mi?
— Nagyon hozzászoktunk a kényelemhez. Nem érdekel bennünket, mi lesz holnap. Gyermekeink belefulladnak-e, az általunk termelt szemétbe. Bözsi nénivel azt beszélték, ahogy mondta, kilövik a szemetet az űrbe, még sajnos az is előfordulhat.
— Ki hát. Szerinted hol tudják tárolni? Hatalmas gödröket ásnak és eltemetik, de a földet szennyezik vele. Szilvikém, olyan jót nevettem, na, nem örömömben, inkább kínomban… amikor nem tudom, a buta fejem, nem jut eszembe… tudod, amikor sok földet hordanak rá, hogy elzárják a kifelé jövő fertőzést. Azt mondják, elkerülik a levegőszennyezést. Azt lehet, hogy igen, de a bolygót mérgezik, mert oszlik, és a föld magja felé szivárog. Jó elkanyarodtunk a mindennapi szeméttől. Amíg nem tesszük rendbe a saját szemetünket, addig nem tudjuk megoldani a közösségét sem.
— Felika néni, ha mindenki rendben tartja a saját hulladékát, akkor megoldódna az országé is?
— Na, látod, erről beszélünk már itt egy ideje.
Elnevettük magunkat. Néztem a ráncos arcot, a szemeit, ami tele van élettel és tenni akarással, kezein meglátszik, hogy soha nem félt megfogni a munka erősebbik oldalát sem. Halkan dúdolni kezdett. Nem ismertem fel a szöveget és dallamot sem. Szerintem ő komponálta és írta hozzá a szöveget. „… vigyáztál, dédelgettél, neveltél engem…”
— Milyen dal ez, még sosem hallottam.
— Ó, régi nóta már ez. Károly bátyád énekelte mindig, amikor szántott.
Tovább dúdolt és én csendesen hallgattam az énekesnőmet.
Vigyáztál, dédelgettél, neveltél engem,
Meleg ellen hűs árnyékot loptál fölém,
Fagyos télben napsugarával simogattad arcom.
Itt vagyok, borozdát szántok arcodra én,
Nyár végén learatom a bő termést.
Megígérem, nem hagylak magadra sosem,
Szívemen viselem e földgolyó sorsát,
Hisz örök álomra itt hajtom fejem,
Békés álmot te biztosítasz majd nekem.
— Ez nagyon szép. Károly bácsi szerette a földet ugye?
— Az vót az élete. Nem tűrte a lustaságot és a pontatlanságot. Mindig azt mondta, a jövő a mi kezünkben van és meg kell óvnunk a mát, hogy jövőnk lehessen. Tudod kislyányom, reggeltől-estig más sem megy a tévében, mint a termékek puccos reklámozása. Sokszor már nem is az a lényeg, hogy mi van benne, hanem milyen a csomagolás. Már nem tartalom szerint vásárolunk, hanem a reklám hatására a csomagolást nézzük, és az alapján vesszük meg, sokszor csak azért, hogy legyen. — Itt megint nem tudok mást tenni, csak bólogatni — A csomagolást még becsomagolják. Egy terméket, ha kell háromféle képen. Vegyük például a táblás csokit. Először alufóliába, majd papírba, de van, hogy még átlátszó fóliával bevonják, hivatkozva arra, hogy így nem sérül a csomagolás. Nem értem én ezt — tanácstalanul ingatta fejét. — Nagyon sok hulladékot ki lehetne küszöbölni gazdaságos, és következetes termelés esetén. Károly bátyád mindig ezt mondta nekem.
Hallgatom ezt az asszonyt, aki söprűvel és lapáttal elindult a faleveleket összesöpörni.
Megállt egy pillanatra a nagy tölgyfa előtt, megsimogatta a kérgét, és halkan mondta neki:
— Na, megjöttem, koronád lehullott gyöngyszemeit összeszedem. Készülj a télre! Károly-Károly, miért hagytál itt engem?
A kapufélfának támasztottam a hátam és néztem.
— Segíthetek? — kérdeztem.
— A sufniban van a kas, hozd ki, kislányom.
Indultam a sufni felé, elmentem egy összegyűrt cigarettás doboz mellett. Láttam, de nem vettem fel. Felika néni utánam szólt.
— Szilvikém, légy szíves rakd a szemetesbe!
Nem mondta, mit kell a „szemetesbe” tegyek, de tudtam, a cigarettás dobozról van szó, ami mellett elmentem. Lehajoltam érte és elindultam a szemetes felé. Restelltem magam az én nyolcvannégy éves barátném előtt, aki figyel a környezetére, és szívén viseli az én jövőmet.
Összeszedtük a leveleket, elvittem a komposztálóba, Károly bácsi tákolta össze házilag valamikor, de a mai napig megfelel a célnak.
Elköszöntem. Mentem hazafelé. Az utcán egyszer csak azt vettem észre, már sokadjára hajolok le és szedem fel a mások által eldobott hulladékot. Nagyot sóhajtottam. Igaza van az én barátnémnak, minek a hívogató csomagolás, ha úgyis a szemétbe kerül. Jött velem szembe egy fiatal férfi és, eldobta a műanyag ásványvizes palackot. Utána szólok:
— Uram, legyen szíves felvenni, és a szeméttárolóba dobni, ami úgy ötven méterre van öntől!
Ezelőtt nem érdekelt, mi van körülöttem, nem szóltam senki után, de a beszélgetésünk Felika nénivel ezt váltotta ki belőlem. A férfi bambán nézett rám és tovább állt.
— Uram magának beszéltem. Az utca nem szeméttelep.
Megállt és vigyorogva csak annyit mondott:
— Szedd fel, ha nem tetszik.
Röhögött. Felvettem a palackot nem szóltam, elindultam utána. Öt sarokkal arrébb lakhatott, mert bement egy házba. Miután becsukta maga mögött a kaput, becsöngettem. Visszajött. Kinyitotta. Amikor meglátott meglepődve nézett rám.
— Uram ezt a palackot öt sarokkal arrébb dobta el, de úgy gondoltam önt illeti és nem utcára való.
Kezébe nyomtam, sarkon fordultam és elindultam.
— Várjon egy kicsit, kérem!
Összeszorult a szívem, megvallom megijedtem, de emelt fővel fordultam felé.
— Mit akar tőlem? — kérdeztem.
— Bocsánatot akarok kérni.
— Bocsánatot?
— Igen, mert bunkó módon viselkedtem. Ön kiállt valami mellett, amit tisztelni kellene, én inkább kinevettem ahelyett, hogy felvettem volna az eldobott műanyag flakont. Felhívta a figyelmem valamire, ami fontos. Köszönöm és még egyszer elnézését kérem.
Kérdezem én, az lenne a megoldás, ha mindenkinek a házához szállítanánk az illegálisan eldobott szemetét? Minden ember mögé egy másik embert kell állítani ahhoz, hogy azt tegyük, ami kézenfekvő?
Folytattam az utat a lakásom felé, és azon gondolkodtam, amit a férfi mondott nekem. Ujjongott a lelkem. Jó lenne, ha egyre többen gondolkoznánk el az előttünk álló szemét problémán és nem csak a külsőségek, hanem inkább a tartalom érdekelne minket.
Battonya, 2008. szeptember 27.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.08. @ 18:41 :: Lénárt Anna
