— Ómami, ómami — kiabálva szaladt végig a folyosón a lányka, de a szoba ajtajában megtorpant, amint meglátta a sok-sok dobozt a fenyőfa körül. Kis kezeivel a melléhez szorította az apró csomagocskát, amit a nagyanyjának hozott. A nagyanyja a kedvenc foteljében ült, háttal a bejáratnak.
— Gyere be, kicsim! — hívta az ő kedvenc nagyija.
Nevetve szaladt felé és már ugrani akart az ölébe, amikor észrevette az arany virágot a kezében. Mellé lépett és egy hatalmas, cuppanós puszit nyomott az arcára.
— Ómami, mit csinálsz? Mi ez a sok doboz? — és még jobban magához ölelte kincsét.
— Kukkants bele és meglátod — mondta mosolyogva.
Mindegyik doboz színes kisebb-nagyobb gömböket, angyalkákat, harangocskákat és sok-sok más szebbnél szebb díszt rejtett. A fenyőfa ott állt egy aranypapírral felöltöztetett vödörbe ültetve és alig várta, hogy karácsonyfa váljék belőle. Ha a fák tudnak érezni, akkor biztosan nagyon boldog volt, mert pár napig rá figyel úgy kicsi, mint nagy. Egy pár napig megszépíti, varázslatossá teszi a körülötte lévők életét.
— Ó — csapta össze a kezeit a kislány —, de szépek. Mindet felrakod a karácsonyfára?
— Hát… nem is tudom. Az attól függ. Tudod Gyöngyöm, minden dísznek, ami felkerül az én karácsonyfámra, annak jelentősége van, függetlenül színétől, nagyságától. Nem számít, gömb vagy angyalka, üveg vagy fa.
Kis unokája kíváncsian nézett az ő ómamijára.
Felállt a fotelból, a dohányzóasztalra tette az aranyvirágot, a dobozokhoz lépett… Az egyikből elővett egy gömböt. Forgatta a kezében. Mosolygott.
— Kislányom, ahogy teszem fel a fára a díszeket, minden egyes darabnál gondolok valakire. A családunkra, akiket szeretek, akik már nem lehetnek itt velünk, a barátaimra, sok-sok olyan emberre, aki közel áll hozzám.
— Segíthetek én is díszíteni?
— Hát persze, te kis huncut…
A kislány kiemelt egy gyönyörű aranygömböt, ami szinte szikrázott a fényben… megállt a fa előtt, becsukta a szemét. Pár másodperc után felakasztotta az egyik ágra.
A nagyanyja figyelte. A szíve tele volt szeretettel.
— Kire gondoltál? — kérdezte alig hallhatóan.
— Az anyukámra, de — és ugrott a következő gömbért — apukámért és a kistestvéremért, teérted, drága ómami és …
— Várj! — nyomott barackot a fejecskéjére. — Díszítsük együtt. — Kivett egy csillagot a dobozból. A kislány felé fordult. — Ez a csillag legyen az én nagymamámé, akit te nem ismersz, mert jóval a születésed előtt eltávozott közülünk, de most a mennyországból figyel minket, és tudom, ha élne, nagyon szeretne téged.
A dobozokból egyre fogytak a díszek, mindegyik, ami a szeretet fájára került nevet kapott. A kislány hangosan kacagott, amikor egy-egy kedves, illetve elfeledett történet is előkerült a nevek mellé. Egyszer csak elfogytak a nevek…
— Még van három díszünk. Egy angyalka, egy csillag és egy harangocska.
— Tudod mit, tegyük fel azokat is a fára, azokért, akiknek nincs karácsonyfájuk, azokért, akik egyedül vannak, azokért, akiknek nincs otthonuk.
A kilencszirmú aranyvirág került a fa csúcsára.
Elpakolták az üres dobozokat. Nézték a fát, a legszebb karácsonyfát, amit valaha ember díszített. A kislány alá tette a féltve őrzött kincsét, az ajándékot, amit saját maga készített nagyanyjának, bízva abban, hogy az ő ajándéka lesz az első, amit szenteste felbont.
— Gyere Csillagom, ülj ide mellém! Ugye milyen szép lett?
A kislány kényelmesen elhelyezkedett az ölében és szorosan ölelő karjaiba simult.
— Ómami, kérdezhetek valamit?
— Hát persze, mit akarsz kérdezni?
— Miért kilencszirmú az aranyvirág?
— Kicsim, a magyarázat nagyon egyszerű. Van három fiam, három menyem és van három gyönyörű kicsi unokám.
A nagyanyja egy puszit nyomott uncsija homlokára. Villogtak a fények, és érezte, mindenki, akit szeret, ott van vele.
Halkan elkezdte a menyből az angyalt dúdolni…
Battonya, 2013. december 27.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.28. @ 12:38 :: Lénárt Anna