Mesétlen leszek. Étlenül mesét kérek. Feltakarítom, ha mérgesen is, dúlfúlva magamban, amit nem veszek be.
Egy kis kikevert szénsavmentes, hogy megállítsam, ha belealszom az ivásba, kiömlik az ágyra, miközben azt
álmodom, hogy fényes csizmás jótevő vagyok, mérföldekre innen zöldellő csillagok, mind keddig tartanak ki,
utána beomlik az ég. Szerencsére szól a csengő, felébredek, kócosságommal a kapuig vánszorogva. Hinnye,
időközben éjfél kukucskál be, vele szokott érkezni régebben Mammutfenyő. Mostanában egyre láthatatlanabb,
meg is ringott hitem, inognak bennem a szavak. Önutálattól bizalmaskodáson át is bizonytalanabb vagyok,
szobámban és konyhámban öntörvényű lámpafény, alig kapok esélyt, hitem leáldozóban mint a nap,
amikor alkonyat verdes, és nyílik a pokol kapuja, az éjszaka fenevadjai kiűzik rossz verseimet, helyette
kigyúrt hold pacáz horizonttalan, otthonos lesz a sok csintalan ágbog a párnán, cserfes nyál folydogál, de
nappal szétrágott ajakra gyógyírt köp, mint aranyló gyantát, illatfelhővé testesül a levegő, Mammutfenyő
meglátogat. Semmit sem sejtve odaadón neki vetkezem kalandos álmomat, csókolna, megszúr szava,
kiserken a feketeségbe, lázrózs(d)ásodó dobogó kütyüm, ébredésig majszol bennünk lelkesen a csönd.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.09. @ 23:11 :: Marthi Anna
