amikor mindent kifejezünk könnyedén
maradnak aprócska zsákutcáink
ahol pattogó elhagyott labdákkal játszik a remény
mint kisgyerek a teremtés játszóterén féli
az istenit bebújna éjjel anyja paplanja alá
———— Eddig oké, még ha nincs is központozva, innentől egyrészt már a következő sort sem értem, hogyan kapcsolódik az előző gondolatmenethez. Talán ha általánosabb lenne egy szünet után: szépek a hajnallal viselős éjszakák/ismáteljük a ragaszkodáson át…/ – Viszont mi az, hogy kobaknyi változás? És onnantól kezdve mi ez a barokk körmondatok hosszúságára hajazó se füle, se farka cikornya?! Egyszerűbben, ha szabad kérnem, Anna. Attól, hogy valamit nem értünk, még nem lesz művészi. Attól csak művi lesz.
ó szépek a hajnallal viselős éjszakáink
ismételjük ragaszkodáson át az elengedhető
szépségben fürdött kobaknyi változást
még bomlanának a pillanatokból vékonyabb
fénysugár rajzol szívünkre az örök
alkotás étkétől felajzott nyugalomban ad
kis kerülőutat ha sétára indul zsákutcát
fel nem ismerve agyunk szívdaganat
Legutóbbi módosítás: 2013.12.25. @ 21:35 :: Marthi Anna