Szerepek ha találkoznak,
természetes,
mint köröm alatt a kosz
munka után,
hogy hangolni kell csupán a harmóniához,
s míg egy élénk elfordulástól perdül a köpönyeg,
Gogol diszkréten röhög a sarokban,
én megmondtam,
én előre megmondtam,
hogy mindahány színdarab,
regény,
egyre megy:
valakiért majd harang szól,
és most, ha nem
haragszol,
nem én leszek.
Rajtam nyoma nincs
a jajgatásnak,
nyomott hangulatom is talán
a felforgatókönyv alapján lélekre öltött
művészi attitűd.
Persze kínos ez a parciális elhalás a szív
szövetén,
ha kiderül, mi igaz, és meddig
a látszat,
de az ember egy idő után
csak könnyedén
vállat von,
finoman köhint,
majd sietve módosítja
a torkára szorult
elcsépelt szöveget.
Látszatok,
ti libbenő, tarka-szép
gumigömböcök,
csak játsszatok szépen,
átvágott madzagok hevernek
az előadás szabadon eresztett
vérszegény szünetében,
tömve a büfé.
Én hazajöttem,
de képzetem szerint
te ma este megint ott leszel,
s engedelmesen nyeled
a habos olaj alatt sülő manírozott hús
hamiskás
otthonillatát.
Böngészem
sorról sorra,
néhány nehézkes bekezdés mellett
ott a neved,
ez egy rossz író rossz napján
megrémálmodott ügyetlen darab,
a következő fejezetben
volna, hogy felém nyúlsz,
én fejem csóválom,
szememben meghatott könny remeg,
odabenn egyre dobog,
dobog a neved…
Itt, ez a rész, látom már,
ahol majd tegnap kizökkensz.
A sorok közé végig ide van írva:
nullarablóvá aljasulnék,
ha játszanám tovább,
hiszen az „egynek jó”
feelinghez túlkoros a karcos hangú díva,
mozdulataiban aligha tetten érhető
bármi ájtatos malaszt,
szabálytalan interakció
pókhálós arccal virágot szaggatni
– a jelmezes hőpróbán
bármily jól sikerült volna a Júliás hév –
szerep, nem szerep…
Legyen bár világom,
sose állt jól a színpad,
téged meg sápaszt a háttér,
hát miért ne térjünk vissza a tárgyhoz,
éjjelente álomnak fejem alá hajtottalak,
de ez itt egy rámpa, ez itt te,
ez itt meg én.
Aki élni akarok,
keresztelt hasú, jó szagú
kenyeret,
úgy játszani tisztán,
mint az Isten,
s ha ölelek, csakis a
valódit akarom, emberül,
íratlanul,
nekem nem kell semmilyen köpönyeg.
Karaktert formálni is természetesen,
mint a hétköznapi,
koszos körmű,
dolgozó emberek.
Szóljon bár fanfár vagy a főkereplő
által kongatott súlyos harang:
esténként én is éhes
vagyok,
de inkább éhezem,
mert az ezüst álcán kínált nyalánkság
keserűvé bomlik a nyelv alatt,
s noha a tapasztalat
szerint
az igazfalás
veszélyes üzem,
nem adom alább:
mert tudom,
világmézet falni
a legnagyobb kaland.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.01. @ 13:12 :: Nagy Horváth Ilona