Könnyű fuvallat kíséri végig,
keretezi a napot,
gondolataim közé vegyülő illatod
fel-felhajítja kedvem az ég magasába,
hol habfehér bodor felhők ölén
apró titok ring tisztán,
ártalmatlanul,
ellopott lélegzeted most enyém,
íze cinkosan lapul,
melenget,
ha nem hiszlek is.
Képzeletemre finom szövetű fátyol lebben,
hangodon dúdol az alkony könnyű fénye,
ahogy odakint a szél is,
rövidlátón hunyorog az ablak,
a pislákoló utcán baktató vöröskabátos idegen
erőtlen vonásait elkeni
a szememre újra meg újra visszahullt
pillanat:
látlak.
Magamnak akarva,
nem a világnak,
ereim mentén mégis,
ezen a zavarodott, hajszolt,
lassacskán vénülő
vérkörön, neveddel
zsong valami megfoghatatlan,
feddhetetlen, áramló, szép öröm,
ahogy tovább lendül óráról
az óra,
édesbús dallammal múlik,
csendesen zenél a távol.
Lélegzet.
Az vagy.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.25. @ 21:01 :: Nagy Horváth Ilona